BEFELÉ A SPIRÁL MÉLYÉBE – A SZÜL(ET)ÉSRŐL, KICSIT MÁSKÉPP

Minden év vége felé megélem az újjászületés hullámzását. Nekem valahogy az év a legrövidebb nappal ér véget és ahogy a fény átveszi a hatalmat a sötét fölött, megkezdődik az új év.

Egy mintát követ a termézetben minden. Az évnek vége, a természet lassan-lassan elveszti erejét, elhullatja levelét, meghal, de egy kis életmagból tavasszal újrakel, virágzik beérik majd újra gyengül. Ugyanígy van az emberélet is. Megszületünk, rügybe fakadunk, erősödünk, kiteljesedünk, majd lassan, szinte észrevétlenül gyengülünk és végül megpihenünk, hogy újra szárba szökhessünk…

És ez a minta vezeti a születést is. A szülés olyan, mint egy duplaspirál homokóra alakban. Először lassan indulsz befele a spirál mélyébe. Az összehúzódások, a kontrakciók lassan jönnek, egymás után, időt hagyva maguk után a regenerálódásra, a tudatot elkezdik észrevétlenül átminősíteni, szűkíteni, átlendíteni egy szinttel mélyebbre.

A vajúdás alatt a lelked is meztelenre vetkőzik. Olyannyira, mint soha talán azelőtt. És ehhez bátorság, idő és erő szükségeltetik. Nem biztos, hogy hirtelen lesz, olyan, mint amilyen te magad vagy, amilyen a te Mag-od.

Aztán egyre gyakrabban jönnek az összehúzódások, egyre hosszabb ideig tartanak és nem engednek el addig, amíg el nem engeded az agyad, a gondolataid, az elméd elvárásait, a tested feszültségeit, amíg szembe nem tudsz nézni azzal az igaz tükörrel, ami valójában te vagy. Pőrén, testileg-lelkileg-érzelmileg-szellemileg.

Ott állsz az élet kapujában, már nem is tudod, hogy melyik világban vagy, az agy kikapcsol, az ösztön be, és már sokkal rövidebb a szünet, mint a munka… itt éled meg a MOST-ot. Nincs múlt és nincs jövő, csak a légvétel és a jelen. A Pillanat, ami átprésel az élet kapuján…

Ilyenkor, ha a tudat valamilyen módon előtérbe jön, az anya elkezd gondolkodni, vagy beszéltetik vagy más módon dolgoztatják az elme tudatos részét, meglassul, megnehezedik a folyamat. A félelmek, aggodalmak amennyiben betörnek, teret kapnak. Ilyenkor az élettanba egy kis kórtan vegyül.

Milyen gyakori félelmekkel szembesülünk? Ahány anya, annyi félelem. Sőt… ott vannak az apa félelmei, a szülésznőé és az orvoséi is. Mindenki a saját csomagjával érkezik, és ezek a zsákok a legritkább esetekben üresek.

Tehát aggaszthatja az anyát az, hogy tökéletes anyja lesz-e gyerekének? Hogy tökéletes lesz-e a gyereke? Hogy meg tud-e majd felelni annyi szerepnek, amennyir rá vár a szülés után? Hogy nem-e lesz gonosz, rossz, kezelhetetlen, csúnya, beteg, stb. a gyerek? Hogy az anyósa vagy az édesanyja nem fogja-e elvenni tőlük a babát? Hogy ő már kiesik a középpontból, és minden figyelem ezentúl a babára esik. Hogy nem akar olyan anyja lenni a gyerekének, mint amilyen az övé volt vele…. és ezer meg egy ilyen és ehhez hasonló félelem…

Ha időt és energiát kap az anya, akkor meg tud küzdeni a saját démonaival és győz… Egyszer csak annyira beszűkül a tudat és kinyílik a test, hogy megindul a baba az életbe. Átlép a dimenziókapun, édesanyja testéből kiszakad és önálló testté válik.

Ettől a pillanattól a tűhegynyi spirál újra kinyílik, irányt változtat,  a központból egyre nagyobb örvény húzza vissza a tudatot a helyére, a gyönyör pillanata, a szerelembeesés, az anyává válás megtörténik. Beég a tudattalanba az első szemkontaktus, az első érintés érzése, az első ölelés és az illat, ami körbevesz.

Soha máskor nincs olyan tisztaság, szentség, áldott környezet, mint azokban a csodás, első pillanatokban. Ez az élmény egész életedre elkísér, akár tudomást veszel róla, akár nem. A program fut. A szülés megtanít arra, hogy a legmélyebb fájdalomból kiemelkedve erősödsz hihetetlen gyorsasággal, és ez önbizalmat, gerincet, bátorságot adhat, amiből később is töltekezhetsz.

Én minden év végén vajúdok és megszülöm magam…újra meg újra… Mint ezt az írást, mint egy előadást vagy mint egy kísérést. Átpréselem magam az elmúlt év tapasztalásain, elengedem azt, ami már nem szolgál, és nyitok egy tiszta szobát a szívemben, a lelkemben, az életemben az újnak…

„INKÁBB A HASAM VÁGJÁK, MINT A GÁTAM!” – TÉNYLEG ANNYIRA KIRÁLY A CSÁSZÁR?

Napokkal ezelőtt egy tévécsatorna riporterei töltötték be a nappalimat jelenlétükkel, információéhségükkel, kameráikkal. Azért jöttek, hogy a császármetszésről beszélgessünk, mert nemrég megjelent egy cikk, miszerint a műtét útján történő szülés kihat az evolúcióra. A véleményem kérdezték, és hosszú beszélgetésünből az időhiány miatt csupán egy-két mondat került adásba, így arra gondoltam, leírom: talán ezen a fórumon is eljut oda, ahol szükség van rá.

Tényeket érzésekkel összekeverni veszélyes dolog. Nagyon nehéz összehasonlítani egy élettani folyamatot egy nagy hasi műtéttel. És azt még nehezebb eldönteni, hogy mi lett volna ha…. mert sajnos gyakran azt látjuk, hogy a beavatkozási spirál vezet életveszélyhez, amiben meg kell menteni az anyát vagy gyermekét. Nem célom senkinek a hivatásába, szakmaiságába, döntéseibe belemagyarázni, ezért az anya, az érzelmek, a lélek oldaláról közelítem a témát.

A szülés egy élettani folyamat, jó esetben semmilyen tudatmódosító, idegekre, reflexekre ható gyógyszer nélkül jön a baba a világra, tiszta tudattal. Ennek az eredménye a saját hormonokkal fűszerezett kapcsolódás az életbe, az anyához, az apához, a családhoz. A szülés folymata átlagosan 4 hetet érlel a magzaton, ezt azt jelenti, hogy az, hogy áthalad a szülőcsatornán a testére, az érzelmeire, az élettanára mérhetően pozitív hatással van. Sokkal gyorsabban adaptálódik a földi életbe, az anya is könnyebben regenerálódik és könnyebben tudja ellátni gyermekét.

Császármetszés alatt a kisbaba műtéti úton születik meg. Az anya érzéstelenítést kap, ami bekerül a véráramba, így a babára is hatással van. A baba tudatmódosítással születik… Mindazokat a hormonális  ajándékokat, amiket az élet ad spontán, beavatkozásmentes szülés esetén, műtét után csak munka árán, agyból lehet megkapni… Az így született kisbaba koraszülöttként viselkedik, a reflexei, a teste, az élettana több odafigyelést igényel az anya és az egészségügyi szakemberek részéről.

Az anya a lábadozás alatt érezheti magát kimerültnek, lehetnek komolyabb fájdalmai, amit gyakran tompítani kell. Ez a szoptatást és a gyermekével történő kötődést is megnehezítheti. Nagyon sok olyan kórház van, ahol az anya órákkal a műtét után teheti mellre gyermekét először, és persze ez sem könnyíti meg az anyaság érzésének kialakulását. Ráadásul a műtéti komplikációk esélye a spontán szülés ötszöröse…  Nehéz úgy anyatigrisnek lenni, hogy minden porcikánk fáj, nehéz felkelni az ágyból vagy egy palack vizet megemelni… hasizomra minden mozdulathoz szükség van, és ennek a regenerálódása nagy fájdalmakkal jár.

Mitől érzi magát jó anyának egy anya? Próbáljuk meg ebből az irányból megközelíteni a kérdést… A praxisomban sok olyan anyával találkoztam, aki nem tudta másképp elképzelni gyermeke születését, csak természetes úton. A legnagyobb csalódás azokban az esetekben volt, amikor a műtéttől való félelem miatt olyan görcsben volt a test, hogy képtelen volt a tágulásra vagy a baba elengedésére.

Ne legyünk naívak. A műtét esélye ott lebeg a fejünk felett attól a pillanattól, hogy belépünk a kórház ajtaján. Ezért elengedhetetlenül fontos, hogy olyan kórházat keressünk, ahol a hozzáállás a legközelebb áll az elképzeléseinkhez. Ne áldozzuk be a szülésünket arra, hogy majd jól kiharcoljuk a magunk igazát. A szülés békés, relaxált, szeretetteli állapotban a legkönnyebb.

A másik csoporthoz tartozó anyák a szülést nem tudták elképzelni. Sokszor hallottam azt, hogy inkább a hasam vágják, mint a gátam. És ez egy nagyon is reális félelem. Szerencsére egyre több olyan lehetőség van, ahol tényleges gátvédelemben lehet szülni, itt is az információ ereje a legfontosabb.

És van az a csoport, aki felelősségének teljes tudatában, felkészülten, információkkal, önismerettel felvértezve áll a szülés kapujába, elfogadva a kiszámíthatatlan eseményeket is. Arra fókuszál, hogy a legjobbat hozza ki az adott helyzetből. Precizen megválasztja a szülés helyszínét, és felállítja a saját prioritásait, meg a lehetőségeit. Én azt látom, hogy ebben a csoportban a legkevesebb a csalódottság… és érdekes módon a beavatkozás is. Ezekben az esetekben a leggyorsabb a felépülés, a baba-mama-apa-család kötődése is egyszerűbb. Ebben az esetben történik meg az, hogy megfogalmazzuk a kívánságainkat, majd elengedjük. És akkor az élet lehetőséget kap arra, hogy teljesítse azokat.

Jó anyának akkor érezzük magunkat, ha elfogadjuk a jelent, ha megéljük azokat a vissza nem térő pillanatokat, amit a gyermekágy és az anyaság ad. Ha nem ostorozzuk magunkat fölöslgesen a tökéletlenségeink miatt, hanem örülünk annak, ami van. Ha spontán, felhőtlen módon tudunk gyermekeinkkel időt tölteni és figyelni igényeinkre és igényeikre. Nem kell tökéletesnek lenni, már az is egy csoda, ha elég jók vagyunk…

A FÁJDALOM NEM FELTÉTLEN SZENVEDÉS: SZÜLÜNK, AHOGY ÉLÜNK

Hideg van kinn, nagyon hideg. Tavaly feleanyi mínusz sem volt, mégis jobban cidriztem. Most, a -22-ben egész nap a kertben, az erdőben lennék. Átlendültem a holtponton és élvezem a telet. Átléptem a fagyhatárt és már nem szenvedek tőle. Pedig, amikor először kiléptem a hidegtől azt hittem az arcom is kigyullad. És beleengedtem magam az érzésbe. Hagytam átfordulni, megengedtem az újat, a mást megszületni. Mert az én természetem ilyen. Lassan vajúdok és gyorsan szülök.

Szülésfelkészítőm kapcsán elég nagy hangsúlyt kap a fájdalom kérdésköre. Ha jó alaposan belegondolok, ez az egyik kedvenc témám is, annyira sok arcával találkoztam már, egyik érdekesebb volt, a másik félelmetesebb, de mindegyik más. A szülőszoba koncentrálja egy nő összes félelmét, fájdalmát, ezért is nehéz azt a babát, csak úgy, ripsz-ropszra beleengedni a nagyvilágba. Természetesen vannak esetek, amikor hirtelen csak kicsúszik a gyerek, de nem ez a nagy többség tapasztalata.

Ha azt hiszed, hogy a szülési fájdalom fölösleges a 21. században, akkor zárva van előtted a női test élettanának és hormonális működésének egyik lebilincselő fejezete. Ennek ellenére teljes mértékben egyetértek azzal, hogy a 21. században SEM kell a nőnek szenvednie a szülése alatt…

Mégis miért szenved a nő, amikor szül? Elsősorban azért, mert nem tudja, mi történik vele. Az információhiány bizonytalanságot okoz, és a bizonytalanság feszültséget, az pedig szenvedő, meggyötrő fájdalmat.

A másik nagy szenvedésfaktor az önismeret hiányából fakadó illúzió-szülés-elképzelés. Erre nagyrészt a média is rásegít, hiszen azt olvassuk a sajtóban, hogy a közszereplők milyen könnyen „túlvannak” a szülésen, tökéletes életükbe megérkezett a tökéletes gyermek, és persze a csilli-villi kiságyában az első másodperctől végigalussza az éjszakát, és még a pelusa is illatozik…

A sok idealistán megfogalmazott történetek olvasása egy olyan képet alakít ki bennünk, aminek semmi köze a realitáshoz. Ha kíváncsiak vagyunk arra, hogyan fogunk szülni, tanulmányozzuk a saját életünk mintáját és a saját temperamentumunkat, hiszen az adja a megküzdési technikánk alapanyagát.

A kínfaktor következő szelete a megfelelési kényszer. Nem fájunk, nem adunk ki egy árva hangot sem, szó nélkül tűrjük a megpróbáltatásokat, hiszen ezt nevelték belénk. Nem kell szó nélkül bírni, engedjük feltörni az érzéseket, a hangokat, a mélységet. Életemben először ismertem meg a testem erejét a szülőszobán. Roppant félelmetes volt ugyanakkor nagyon elsöprő. Úgy dobott át egy másik világba, hogy azt sem tudtam, merre van az arra. Megtanultam ELENGEDNI. Mert a fájdalom tud egy nagyon intenzív érzetté minősülni, miután megtanulod átfordítani az agyadban. Akkor minden nemű szenvedéstől mentesülsz.

A szülés fájdalma tud olyan lenni, mint a tangó. Szenvedélyes, hullámzó, elsöprő, intenzív, szerelemmel, vággyal teli. Te táncolsz a testeddel. Vakon követed a lépéseket, amiket a belső bölcsességed diktál. És egyszercsak ott állsz egy gyermekkel a kezedben, amikor csendesedik a zene a lelkedben. Az anyatigris kiszakad a jókislányból, felfalja, eltünteti. Része marad, de sosem lesz újra ugyanaz.

Kapd el a fájdalom gyökerét, törd be, akkor már soha nem fog ki rajtad. Ha a szenvedésnek adod oda megad, maga alá gyűr. És ez sajnos, a Te döntéseden múlik. A tűz pusztít és teremt is. A fájdalom is… ő az eszköz, ami a babád közelebb hozza hozzád. Ha megszelídíted a barátod, ha ellenállsz, az ellenséged…

AZ ANYASÁGOT SEHOL SEM TANÍTJÁK

Az anyaság teljes embert, maximális odafigyelést kíván. Sőt, gyakran egy ember kevés ahhoz, hogy a gyerek körül minden zökkenőmentesen menjen. És nem is beszéltünk arról, hogy mi van akkor, amikor egy anyára kettő, három vagy több gyerek is jut. Meg a háztartás és a bevásárlás, a gyerektaxizás és a programszervezés. És ennek semmi köze a szülés előtti élethez…vagy mégis?

Vizsgáljuk meg az anyaságot egy picit egy másik szempontból. Természetesen általánosítások nélkül. Megszületik egy lány. Legyen a neve Sárika. Aztán óvodába majd iskolába jár, alig 7-8 éves, amikor a játék helyett a tanulásra terelik. Gyorsan kirángatják a testéből, és minden ingert az agya kezd el kapni… Hiszen az a fontos, hogy karrierje legyen. Megszűnik a kapcsolat a testével, minden tevékenység vagy folyamat algortitmusokká, agyi hullámzássá alakul át.

A suli után jön a főiskola, tanulás, oktatás meg a többi. Randizgat. Ismerkedik. Találkozik azzal, aki mellett el tudja képzelni az életét. Aztán rájön, hogy ő nem az a királyfi, akiről a gyerekkori mesék szóltak. Majd eltelik 3o év, mire úgy érzi, most stabil, független, önálló nő, felsővezető, nap nap után megküzd a férfivilág összes játszmájával, és igen sok esetben győztesnek is érzi magát.  Női szerepeiben bizonytalan, küzdősport a hobbija és kevés olyan férfi mozog körülötte, akit ne tudna egy percen belül teljesen kasztrálni.

Aztán egyszer csak mégis beesik a Férfi, aki egy pillanatra félrebillenti az addigi rózsaszín ködöt, és gyorsan ’babaprojektbe’ kezdenek. Persze-persze… már benne vannak a korban, meg úgy az igazi az élet, ha az ember lányának gyereke születik… hiszen a család az kérem szépen, mégiscsak az önmegvalósítás csúcsa….

Persze-persze…DE!!!! Sárikának soha senki nem tanította meg, hogy hogyan üssön össze egy rántottát… nem látta édesanyját mosni, sőt, azt sem nagyon látta, hogyan került a vasalt ruha a szekrényébe… ’Tanulj lányom, legyen valaki belőled’. Lett is, topmenedzser. Naponta pillantások hada legyezi az egóját, és emberek fagynak le tőle időnként… pontosan megtervezi minden hetét, napját, óráját…

És megszületik a Gyerek. Azt, hogy hogyan fogan, és hogyan születik, most nem részletezem, legyen elég annyi infó, hogy áttolódik a szülése alagútján, irreális félelmekkel és elvárásokkal harcolva, ami az addigi összes démonját felülírta.

És hazamegy a szülés után… fogalma sincs mit kezdjen azzal a 3,5 kilós poronttyal. Azt, amit emberek nagy csoportja soha nem tudott elérni nála, hogy meggondolja magát vagy eltérjen a tervtől a baba egy mosollyal vagy egy apró sírással elrendezi. Amikor azzal szembesül, hogy a harmadik napon az egója maradékát dobja ki a kakis pelenkával megtorpan… Tényleg ezt akartam, tényleg ezt vártam?

Nem és mégis igen… Nincs még egy olyan transzformáció, mint Lányból Anyává lenni. Ez a legmélyebb beavatás, amit egy nő megélhet. Sára azt a döntést hozta, hogy bepótolja mindazt, amit gyerekkorában kihagyott, újradolgozza az elvárásait és az anyaság megújulásával egyszerre ő is felnő. Sárikából Sára lesz. Csodálatos pillangó, aki elsőre bizonytalanul, de később egyre bátrabban libbenti szárnyait. 

Belenő az anyaszerepbe, és megtanul mellette Nőként élni. Hiszen a főiskolán erről nem volt szó. Ez kimarad a tanyanyagból. Senki nem tanítja meg neki, hogyan ossza be az idejét, hogyan élje túl a nemalvást hetekig, hogyan őrizze meg önmagát, amikor összedőlni látszik körülötte minden. Autodidakta módon megtanul osztódni, biztonságot adni, vigyázni, félkézzel enni és gépelni… Mert az Ő anyasága az övé, akárhogyan is csinálja. Szíve joga önmagához hűen anyáskodni, ahogy nekik jó. Mert erre nincs recept. Nincs tuti módszer. Csak egyik nap a  másik után. Tervek, precíz kimutatások helyett pihe puha illatos lábacskák és fogak nélkül vigyorgó szájak.

Persze, vannak teljesen más élettörténetek, életdinamikák is. Ez csak egyik lehetőség. A játszmák és megoldások tárháza végtelen.

A BOLDOG ANYASÁG KULCSA: A BIZALOM – ÚGY BABÁZNI ÚJRA, MINT NÉGYÉVESEN

kép: pixabay.com

Annyira egyszerű a recept. Ahogy a boldog élethez az önbizalom vezet, úgy az anyasághoz is. Ha megfigyeljük a környezetünket, egy iparág épült arra, hogy bizalmatlanságban, feszültségben, folytonos aggódásban tartson minket. És, ha jól belegondolok, bárcsak egy iparág volna. Hiszen termékek ezrei hirdetik azt a téveszmét, hogy jobbá válik általuk az életünk… Tényleg? Megérdemled? Jár neked? Megteheted? És mi válik attól jobbá? Ha este ugyanúgy lerágod a tökéletesre reszelt körmeid, ha a gyerek nem úgy alszik el, mint tegnap… Semmi. A termék nem hoz könnyebb életet és jobb anyaságot sem, önmagában.

Természetesen sok olyan apróság van, ami könnyít az életünkön. De a belső tartás, az önbizalom nélkül semmit nem érnek. Azt tapasztalom, hogy a legnagyobb gyilkos a bizonytalanság. Amikor a szív háborúzik… önmagával. Amikor tombolnak az érzelmek, és egyik lehetséges választás sem elég jó. Sok anyával találkoztam, miután hazaértek gyermekükkel. Sok olyan volt közte, aki megfogni is alig merte. A pelenkázás kész tortúra volt, nem beszélve a fürdetésről köldökcsonk ápolásról netalán szoptatásról.

Túl sok elvárás, túl sok helyre való megfelelés, túl sok odafigyelés… mit adjak a gyerekre, mit ehetek, mit ihatok, hogyan ülhetek, hogyan szorítsam a hüvelyem, mikor is kell elengednem, hogyan vegyek levegőt…? Asszonyok, álljunk meg egy pillanatra!  A tudatosság nem azt jelenti, hogy beprogramozott robotok vagyunk… Igen, mindent megteszünk, a saját korlátaink között, a saját egyéniségünk, lehetőségeink, tudásunkhoz képest kihozzuk magunkból az eleget. Nem a maximumot, nem a tökéletest…

A szülés utáni hetek a mézeshetek, amik úgy jók, ahogy neked jók. Az esküvő után a nászútra sem órával, mérleggel, teljesítménytúra útvonallal vágsz neki. Nem az a vágyad. A vágyad az, hogy időt, figyelmet, energiát fordíts arra a személyre, akivel épp összekötötted az életed. A szülés után a gyermeked az, akire figyelmet fordítasz. Vele vagy. Őt próbálod megismerni. Felfedezni jelzéseit, rögzíteni első mosolyának rezdülését, kitalálni mit álmodhat, ráérezni, mire van szüksége.

NE A KÜLSŐ KÖRÜLMÉNYEK TÖKÉLETESÍTÉSÉN DOLGOZZ, HANEM A BELSŐ HARMÓNIÁD KIALAKÍTÁSÁBAN. Ne a netes csoportokban keresd a válaszaid, nézz a gyerekre… Várod azt, hogy a védőnő, az orvos, a szomszéd, az anyád, az anyósod, a barátnőd megmondja, hogy hogyan neveld fel a gyereked. Tényleg azt hiszed, ők tudják? Vagy azt, hogy JOBBAN tudják? Elárulok egy titkot. Fogalmuk sincs arról, hogy a te gyerekednek mi a jó, hiszen ők nem a te gyereked anyjai. Mivel te töltesz napi 24 órát a gyerekeddel, a világon senki nem tudhatja nálad jobban, hogy neki mi a jó, mi a jobb… mi a legjobb…

Segítsétek vissza magatokat abba a gyermeki tudásba, amikor babáztatok. Amikor a játékbabád pelenkáztad, nem volt benned kétség 4 évesen… akkor 35 évesen honnan került oda? Megtanultad elfelejteni a belső bölcsességed? Szaladj utána. Bátran nézz vele szembe, kerítsd elő, karolj bele és indulj meg a saját anyaságod útján. Segíteni az tud, aki elvárásmentesen szeret téged és elfogad, mindenki más csak a saját traumái meg nem oldott sarát dobigálja rád. Tényleg arra van szükséged? Akkor vidd. De ha a magad életére vágysz, tartsd magad távol a hivatlan prókátoroktól, azoktól, akik úgy adnak tanácsot, hogy fogalmuk sincs az életedről és  családodról. Állj ki magadért és gyermekedért, mert az anyaság mellékhatása a felnőttség és a gerinc… És egy magabiztos anya ma is irányíthatatlan amazon, pont, mint őseink idején…

GYÖNYÖR A SZÜLÉSBEN – A SZÜLÉS ÉS A SZEXUALITÁS EGY TŐRŐL FAKAD

Még mielőtt bárki azzal gyanúsítana meg, hogy férfi vagyok, biztos nem is láttam még életemben gyereket, szólok, hogy DE. Két gyermekem van, mindkettő minden gyógyszeres tudatmódosítás nélkül érkezett erre a világra, hüvelyi úton.

Nem, nem perverzió: létezik örömteli szülés

Mindkettő szülése alatt átölelte a testem az a borzongás, az a kéjes-mézes érzés, amikor teljes átadásban ringattam magam az élet ölén. És ennek az érzésnek semmi, de semmi köze nem volt semmilyen perverzióhoz, aberráltsághoz vagy egyéb gyalázatra ítélt középkori eszméhez.

Bármennyire is prűd, tabu-imádó és álszent is a társadalom egyik fele, nem  lehet beszélni a szülésről csak akkor, ha tisztában vagyunk a női szexualitás főbb momentumaival. A hormonok táncát ismerve sokkal kevésbé tűnik eretneknek a gondolat, hogy a szülés és a szexualitás egy tőről fakad. Ugyanazok a szerveink vesznek részt a munkában, ugyanazok a hangok kísérik az utat, ugyanaz a külső kisugárzás is a legkézenfekvőbb mindkét esetben.

Mégis akkor miért is annyira felháborító, ha valaki élvezi a gyerekéhez vezető utat? Miért illetik mindenféle jelzővel, ha nem a traumáitól, a kiszolgáltatottságtól átitatott szülésélményt vallja magáénak? Ha az első találkozás gyermekével valóban olyanra sikeredett, amilyet megálmodott? Boszorkányt kiáltunk a 21. században? Vagy csak szerettük volna, ha nekünk is ilyen jutna, de – gyakran önhibánkon kívül – nem úgy alakult?

Lássuk, mit tehetünk az extatikus szülés érdekében?

Tény, hogy a szülőanyák 23-28%-a valamikor a vajúdás, szülés alatt valamikor gyönyört érzékel. Mindenkinek másképp jön az érzet, más köntösben csempészi be magát a szülőszobára. Azokban az esetekben, amikor szeretkezéssel indul meg egy szülés, ez az arány még nagyobb. Ráadásul a sperimumok összekötő anyaga tele van prosztaglaninnal: ez az a hormon, ami puhítja a méhszájat, így segítve a gyorsabb tágulást. Van, aki a kúpot választja, van, aki bízik a természet erejében… és ez így van rendjén.

A mellbimbó stimulálása segíti az oxitocin hormon működését, ami nélkülözhetetlen a vajúdáshoz. Nincs vajúdás oxitocin nélkül. Van, hogy természetesen termelődik, koktél formájában, hígulva a többi fájdalomcsillapító hormonnal vagy mesterségesen, tömény formájában, magában, intravénásan. Ha nem indul, vagy nehezen indul a szülés, a mellbimbók stimulálása segíthet. Egészségügyi, bábai konzultációt persze kérjen az olvasó, mielőtt szülésindításnak áll…

Ha az anya a vajúdása alatt stimulálja a csiklóját, kevésbé fáj a kontrakció. Ennek is megvan a maga élettani háttere, hiszen a simogatással olyan endorfinok és egyéb fájdalomcsillapító hormonok termelődnek, amelyek a fájdalomérzetet csillapítják, és megkönnyítik a vajúdásban a tágulást, a lazulást.

Még egy tipp: csókolózni minden mennyiségben… hiszen a csók az arc összes izmát lelazítja, ami közvetlen összeköttetésben van a méhszájjal, ennélfogva az is puhul és lazul, így könnyebben vékonyodik és kezd el nyílni. Ráadásul amikor csókolózunk, a lelkünk fonódik össze a másik lelkével, és az összeolvadásban, a szülővé érésben, a teljes meg és kinyíláshoz nagyon nagy mértékben hozzájárul.

Ilyenkor a baba abban az ölelkező szeretetben érkezik, teljes békében és ráhangolódásban. Neki ez lesz a meghatározó első élménye a külvilággal, amitől sokkal könnyedebb lesz a csecsemőkora és az egész élete.  Az anyának is ez lesz az első emlék, ami gyermekéhez köti. Mennyivel szerencsésebb, ha egy gyönyör-élmény köt össze anyaként a gyermekeddel, egy extázis, egy katarzis, inkább, mint egy trauma, egy fájdalom, egy krízis, egy kiszolgáltatottság. Apaként is mennyivel felemelőbb, ha amazonnak láthatod gyermeked anyját, életed párját semmint egy megalázott kislánynak, nem?

Úgy élsz, ahogy szülsz és úgy szülsz, ahogy élsz… még mindig ez a mottóm…

ANYASÁGOM TÖRTÉNETE – MESÉL A DÚLA

Az elmúlt hetekben gyakran kaptam meg a kérdést, hogy mi vezetett engem ahhoz az énhez, aki most vagyok. Mi volt, ami elindított az utamon és hogyan találtam meg a hivatásom illetve, hogyan talált rám a dúlaság. Így egyre több aspektusból emlékeztem vissza a kezdetekre, egyre több réteg nyílt meg és nagyon érdekes felfedezéseket tettem, gondoltam, talán nektek is érdekes lehet…

Sok-sok évvel ezelőtt megfogant bennem egy élet. Akkor úgy gondoltam, hogy összeházasodtunk, meglett a ház, az autó, indulhatott a ’baba projekt’. Pár hónapig csak a munka volt, eredménytelenül… aztán elkezdtem azon gondolkodni, hogy szakemberhez fordulok… Egyik hónapban elmentem ultrahangra, hogy megnézzük, melyik petefészkem működik és melyik nem, mert a hőmérőzésből az tűnt ki, hogy csak egyik. Abban a hónapban nem volt peteérésem… hát nagy szomorúan hazamentem és vártam a következő hónapot. És csak úgy spontán, elvárások nélkül szeretkeztünk. Pestre mentem vonattal, és találkoztam egy kedves ismerőssel, akit hastánc órán ismertem meg. Azt mondta, a gyerek akkor jön, amikor ő akar és nem akkor amikor én akarom… Érdekes szempont volt. Hiszen nagymamám anno 8 évet várt a babára, aki az édesanyám lett…

Mi is a foganás? Egy ősrobbanás… és ahhoz mi is kell? Energia, erő, izzás, vágy, befogadás… Miért válik a szex kötelességé, hova tűnik a vágy, ami elolvasztja a bugyid és mi az, amitől égsz vagy nem a társad ölelésében? Ehhez hasonló gondolatok foglalkoztattak, amikor elmentünk Pécsre egy kollegámmal üzleti ügyben. Jó barátom, szomszédom és felesége szívták a vérem napok óta, hogy tuti babát várok. Akkor minden gyanút elhessegettem, igaz, hogy késett, dehát pár nap belefér, nem? Hiszen emberek vagyunk, tévedhetünk. Aztán Pécsett vettem egy tesztet. Hazafele a kíváncsiság már elkezdett nagyon furdalni… megálltunk Keszthelyen az út menti gyorsétteremben és beszaladtam a mosdóba. Két másodperc sem telt el, megjelent a két csík.

Azt hittem, hogy rosszul látok… úristen… nade ÚRISTEN… ez hogyan történhetett? Akkor, amikor nem is számítottam erre? Hogyan történhetett, hiszen nem volt a programban egy szeptemberi foganás… meg különben sem volt petesejtem hozzá, akkor mi történt a testemben? Kijöttem a mosdóból, meglátott a kedves jóbarát, azóta is ezen nevet, ha eszébe jut. Látta, min megyek keresztül, a bizonytalanság, a félelelem, az öröm, a büszkeség, a besz..ok, a minden és a semmi ült az arcomon… Van egy gyerek a testemben… a hasamban… nekem, akinek a méhe annyira pici és gnóm, ráadásul hátrahajló, hogy tuti nem fogan… vagy, ha mégis, az első 3 vetélés várja…

Akkor most mi legyen, mit tegyek, mit ehetek és mit ihatok… meg hogyan, kinek, mikor mondjam el? Annyi kérdés kezdett zsibongani a fejemben, a másik oldalon pedig totál üresség volt bennem… Aztán kezdett megnyugodni a háborgó lelkem. És felütötte fejét a felelősség… Ha már egyszer ez a gyerek engem választott most, akkor kutya kötelességem mindent megadni neki, amire szüksége van. És akkor kezdtem el a szüléssel foglalkozni. Volt egy orvosom, akihez jártam várandósgondozásra, tőle kaptam némi infomációt, de a lelki oldal misztériumát magam bontogattam ki lépésről lépésre. Első lépésben nagy segítségemre volt Leboyer mester és a magzati kapcsolatanalízis, talán nem is sikerült volna kiengedni a babám, ha ezek nincsenek.

Akkor, amikor hajnali 4-kor a kiírásom előtt 5 nappal arra ébredtem, hogy csodás összehúzódásaim vannak, amik valószínű, kihozzák a babám, még fogalmam sem volt arról, hogy az a pár óra mennyire fogja meghatározni az életem későbbi szakaszát. Ahogy feküdtem a vendégágyon, mert annak volt háta, aminek nekidőlhettem, félig éberen félig álomban elképzeltem a kisfiam, meg azt, hogy milyen lesz az élet vele együtt, hármasban.. Nem az lett, szerencsére.

A szülőszobán, amikor este a mellkasomra került a gyerekem, addig teljesen ismeretlen és elképzelhetetlen erő lett urrá rajtam. Néztünk egymás szemébe és az ösrobbanás újra megtörtént. Berepített egy világba, ahol minden más megszűnt. Könnyek között, infúzióval, gátvarrásra előkészítve, kifordítva, befordulva, akkor voltam először életemben igazán boldog. Az volt az első pillanat, amikor büszke voltam magamra azért, amit tettem. Megszültem a fiam.

Igaz, segítséggel és beavatkozásokkal, de megcsináltam. Éreztem a teremtő erő mámorító gyönyörét. A testem tudott valami kiemelkedően jót produkálni, amit addig mindig a kicsit bice-bócának éreztem, hirtelen felértékelődött… Szültem… embert hoztam a világra… kiszakadt testemből a teste és most két testben vagyunk egységben… Anya lettem, és megfertőződtem. Az az erő, az a spirál, az a légkör, ami a szülőszobát uralta elrabolta a lelkem egy részét, magához láncolt és el nem engedett soha többé azóta sem.

Aztán tanultam és véletlenül rátaláltam a dúlaságra… Majd tanultam még. Meg még és még. Sokat… rengeteget. A főiskolán a töredékét nem olvastam annak, amit szenvedélyből akkor. És eljött az első szüléskísérésem ideje. Épp kisbabát hordtam a szívem alatt… Anya vajúdott, szépen, én kisurrantam a mosdóba… Vér volt a fehérneműmön, sok vér… Tudtam, hogy elment a babám, akinek annyira örültem. És pont akkor, amikor szükség van rám. Nem gondolhatok most erre, nem gyászolhatok, majd holnap. Holnap sírhatok, de most nem lehet.

Kértem segítséget a szülésznőktől és végigvittem az anya vajúdását. Vele voltam, vele örültem, másnap magamban sírtam… Elengedtem… Tizenegy hétig gyászoltam… addig véreztem… aztán hirtelen elmúlt… novemberben. És december elején újra kettesre teszteltem… imádtam ezeket a ketteseket. És augustusban megszületett a lányom. Sok szülést kísértem várandósan. Volt olyan, hogy a szülőszobán viccesen megkérdezték, hogy melyikünk szül…

Majd a lányom születésénél még közelebb kerültem magamhoz, a MAGomhoz, a belső békémhez és bölcsességemhez. Azt érztem utána, hogy nagyon hálás vagyok azoknak, akik velem voltak és kísértek, de nélkülük is ment volna. Csodás katarzis repített az egyik anyaminőségből a másikba. Megtapasztaltam, hogy a gyerek életem végéig a szívemben marad. A felelősség az enyém. Én hoztam a világra, bár az életet nem tőlem kapta. Az én gyerekem és mégis kölcsönben van nálam. Nagyon komplex ez, mégis annyira egyszerű. Nekem ’csak’ szeretnem és életben kell tartanom őket. A többit a Jóisten, az Univerzum, a nagy Tanító megoldja.

DÚLA – KI-MI AZ? MIRE JÓ?

kép: pixabay.com

A dúla fogalma az elmúlt években egyre nagyobb körben kezd ismertté válni. Sokan hallottak rólunk, többen nem, de akár igen, akár nem, kevesen tudják pontosan, kik is vagyunk, miért vagyunk, mit teszünk és mit nem. Íme pár tévhit-hessegető, ami alapján talán pontosabbá válik a kép az egyik legfontosabb női támogató, az anyamentor, a dúla szerepéről, kompetenciáiról.

A dúlaság egy olyan hivatás, ami olyan tudásra épül, ami évtizedekkel, századokkal ezelőtti ősanyáinktól származik. Az a női bölcsesség újraélesztése a cél, ami gyakran pusztán a JELEN-Léttel segíti az úton levő nőt a saját válaszait megtalálni. Olykor információt ad, megnyugtat, érint, etet, betakar, megsimogat. És van, amikor ’csupán’ a vállát tartja, amin kisírhatod magad.

Mi a legfontosabb 5 dúla-szerep?

  1. Megszakítás nélküli, állandó jelenlét a vajúdás, szülés alatt – Attól a pillanattól, amikor az anya kéri, addig amíg szabadon enged, vele vagyunk. Ez lehet 11-12 óra, de akár 72 is. A vajúdás folyamata előre nem prognosztizálható, nem tudjuk, mennyi idő lesz. Dúlaként talán ezt a legnehezebb megszokni, eltűnünk, majd egyszer csak újra felbukkanunk a családban.
  2. A szülés, mint kulcs-élmény elismerése – Teljes szívvel támogatjuk az anyát abban, hogy a szülésélménye olyan kút legyen, amiből minden nehéz helyzetben merítkezni tud. Ha a szülése önbizalommal, szeretettel, bátorsággal, gyönyörrel tölti fel a szeretet-tankját, sokkal könnyedebben veszi az anyasággal járó kihívásokat és feladatokat. Tudjuk, hogy minden anya élete végéig emlékszik gyermekei születésére, és nagyon fontos, hogy ez segítse az útján, ne visszafogja.
  3. Az anya szülés emlékeinek táplálása, védése – Nem vagyunk igazmondó juhászok. Az anya megélésének a tiszteletben tartása nagyon fontos cél számunkra. Van olyan, hogy én másképp szerveztem volna a saját szülésem körülményeit, mint az anya, de mivel az ő pocakjában van a gyerek és ő fog szülni, ő szabja a feltételeket. Én sem örültem volna, ha kétségbevonja bárki is a megélésem a szülésem után. Ha eljön az ideje és az anya a segítségem, esetleg véleményem kéri, segítek neki megtalálni válaszait sok-sok kérdéssel és befele figyeléssel. Felnőttek között ez a működöképes módszer.
  4. A szülés pszichológiájára gyakorolt érzelmi hatások felismerése – Ez talán a legizgalmasabb része a dúla feladatának. A szülés dinamikájának felismerése, annak a támogatása, a lassulások, a leállásokon helyének megtalálása és az anya átsegítése a saját démonaival való küzdelemben, ami egy nagyon felelősségteljes munka. A szülés annyira érzékeny és annyira szégyenlős energetikával rendelkezik, hogy csak tiszta szívből jövő szeretettel lehet támogatni. Minden beavatkozás a szülés folymatába, még a leggyengédebb is, nagyon komoly fájdalmat, kiszolgáltatottságot hozhat magával. Gyakran nagyon szűk ösvény van a határozott utasítás és az erőszak között, és a szülés mély pillanataiban maximálisan az anyára figyelve segítünk. Véletlenül sem tudjuk a tutit helyette, segítünk neki megtalálni. Fontos, hogy a gyengéd szülés, a csoda, a katarzis megszülethessen finoman, lágyan, alázattal. Olyan ez, mint a kezünkre repült lepke… csodáljuk, óvjuk, de nem csapjuk le.
  5. Kényelmi intézkedések ajánlása és a folyamat haladását segítő pozíciók segítése a vajúdás alatt – Van a tarsolyunkban rengeteg fizikai támogatásra való eszköz. Persze nem mindegyik szülésnél vetjük be az összeset, de gyakran kikerülnek a táskából az olajok, a kendők, a legyezők, a mécsesek. Bár a fizikai támogatás a munkánk 20%-át teszik ki, az érzelmi, lelki támogatás pedig a 80%-át, sok stresszoldó, kényelmet növelő, konfliktuskezelő technikát ismerünk és használunk. Hiszen a szülés nagyon nagy stresszhelyzetté válhat, ha küzdünk a hullámai ellen. Ha a béke átveszi az uralmat, a szülőszoba is a nyugalom, az öröm, a család helyszínévé válik. Nem dúlai kompetencia sem a homeopátia sem az aromaterápia, kivéve, ha erre az adott dúlának van külön képesítése.

EGYEDÜLÁLLÓ SZÜLŐK NAPJA – IGEN, MERT ILYEN IS VAN

kép: pixabay.com

Gyerekkoromban nem is ismertem olyan szülőt, aki egyedül nevelné gyermekét. Kétszülős családban nőttem fel, szüleim szeretetben, időnként mediterrános hangulatban, de vállvetve neveltek mindkettőnket. Fontos volt nekik az az egység, aminek a mintáját az anyatejjel magukba szívták. Én is ebben szocializálódtam. Észrevétlenül bekúsztak azok a félmondatok, hiedelmek, amik sok-sok évem nehezítették meg később.

Sok-sok évvel ezlőtt tönkrement a házasságom. Sokáig nem tudtam ezzel szembenézni, sokáig takargattam magam előtt is. Aztán egyszer csak már nem tudtam mást csinálni, mint lépni. A döntés meghozatala nemcsak amiatt húzódott, mert amúgy nem vagyok egy kapkodós döntős, hanem azért is, mert sorra szembe kellett néznem az alábbi tévhitekkel.

Talán az első és legmélyebb az volt, hogy a gyerekek miatt maradjunk együtt. Valahogy ez a mondat nehezen volt számomra emészthető. Hogyan tanítsam arra a gyerekem, hogy kövesse hitét, megérzéséeit, belső bölcsességét, ha én fülem-farkam behúzva élem életem? Hogyan tanítsam meg arra, hogy felelősséget vállaljon a cselekedeteiért, ha én nem teszem? Hogyan mutassak neki példát abból, hogy a boldogság belülről fakad és nem a körülményekből, ha én a másiktól várom a boldogságom? Mennyire lehetek hiteles szülő, ha megfelelési vágyból vagy méginkább kényszerből élek valaki mellett, akivel már rég nem közösek a céljaink és a fejlődésünk?

A másik hasonló fájdalmas érzés az volt, hogy nem szerettem volna csonka családban felnevelni gyerekeim… Évek teltek el, mire a 9 éves fiam megmutatta nekem a valóságot. Egyszer egy post-it-et találtam az írósztalamon, amire hármunk neve volt felrajzolva csodás kaligráfiával szív alakban összekötve. Alá az alábbi mondat odakanyrítva: EGY CSALÁD VAGYUNK. Azt hiszem, nem fűzök ehhez magyarázatot. A mi családunk így ép és teljes.

Jött még a jó asszony irreális képe is. Az asszony szoknyája mindent eltakar.. és ezekhez hasonló mélyen mérgező mondatok. Az, hogy a konfliktusokat meg kell oldani, tűrni, elfogadni, stb.mert akkor vagy jó.

Egyedülálló szülőként hiszem és vallom, hogy a gyereknek az a jó, ha béke és nyugalom van körülötte. Ha azok az emberek, akik körülveszik, szeretik őt és tisztelik egymást. Ha nem kell félnie attól, hogy a szülei egymást mérgezik szavakkal, tettekkel, alkohollal vagy egyéb módon. Látom a saját gyermekeimen, hogy igen, hiányzik az édesapjuk, de nehezebb volna nekik, ha mai napig egymást marnánk, mert nem találunk közös nevezére. A mai világban akkor beszélnek és találkoznak a távol levő szülővel, amikor szeretnének.

Anya vagyok, többnyire. Mielőtt bárki is megszakértené egy egyedülálló szülő életét és megmagyarázná tetteit, elárulok pár apróságot. Minden reggel én viszem suliba a gyerekeket. Mire hazaérnek, az ebédjük az asztalon várja őket, az anyagiak előteremtve, ház kitakarítva, ruhák kimosva, elrendezve. Ha program van, taxizom őket. Szabad munkarendben dolgozom, alkalmazotti viszonyban, napi 8 órában nem tudnék, mert akkor nem látnám felnőni őket. Nem tudnának itthon maradni egyedül, képtelenség megoldani a szüneteket, és a többit. Pedig nekem van segítségem. Bár többszáz kilóméterről, a szüleim támogatnak, amiben tudnak. Anélkül el sem tudom képzelni, hogy lehet ezt végigcsinálni.

Anyai és apai papucsból ugrálok ki-be. Hol én vagyok a feltétel nélkül szerető anya és az is, aki irgum burgumol, ha nem úgy sikerült az iskolamunka, ahogy szerettük volna. Minden szülőin nekem kell jelen lennem, minden ünnepély az enyém, minden versenyen, rendezvényen én képviselem a családot.

Egyáltalán nem könnyű feladat, rengeteg odafigyelést, spontaneitást, újratervezést jelent. Amikor eldöntöttem, hogy elköltözöm vállaltam azt, hogy felnevelem a gyerekeim. Egyedül is. Azóta tartom a szavam, egyenes gerinccel. Példát mutatva nekik bátorságból, felelősségből, abból, hogy a békés harcos útja-módja megváltoztatja a környezetet és a szeretet mindennél értékesebb kincs. Hogy a vér köteléke szent és bármi is történik, mi itt vagyunk, egymásnak, egymásért. Csak én tudom hányszor sírtam és hányszor vittem reggel félholt betegen a csapatot suliba. Időnként egy szülő, a család, egy jó szomszéd vagy barát segít. Van, amikor teljesen váratlan helyről jön a megoldás. A hitem és az imáim vezetnek utunkon. Hiszen mi egy család vagyunk. Hárman.

Szívből köszöntök minden szülőt, aki nap, mint nap felveszi a harcot a gyermekeiért, a családjáért, az elveiért és a saját boldogságáért. Engedjük meg nem csak ma magunknak, hogy eltöltsön az a kellemesen bizsergető, jóérzés, hogy jó szülőnek lenni. Egyedül is. A konvenciók ellenére. Tisztán. Szabadon. Bátran. Szeretetben…

RUTINBÓL MENNEK A DOLGOK A SZÜLŐSZOBÁN… VAGY AZ EGYÉNI HANG IS MEGJELENIK?

A protokoll biztonsága vagy az egyén bizonytalansága

Szeretek tömegközlekedéssel utazni, hiszen a környezetet is védem, olvashatok is, meg sok-sok embert figyelhetek meg a teljes passzivitásukban. Sok-sok nőt és férfit vizslattam az elmúlt években. Időnként találkozom olyannal, akinek jókedve van, de a legtöbben vagy nagyon fáradtak, vagy nagyon elgyötörtek, vagy csak egyszerűen leírhatatlanul komolyan veszik magukat, életüket, munkájukat. Pedig szerintem épp az az életben a fantasztikus, hogy annyira előreláthatatlan, jobb élvezni, mint értelmezni.

Több szüléstörténetet olvastam már és nagyon sokat hallgattam végig. Sokukban látok egy vezérszálat. A kockázattól való félelem miatt műtétre kerül sor. Ez egy hozzáállás. Mit is jelent ez pontosan? A kórházba való belépéskor, a betegfelvételnél aláiratnak az anyával egy beleegyező nyilatkozatot, miszerint megismerte és elfogadta a kórházi protokollt, ami a szülésére vonatkozik. Ez a beavatkozásokra, csecsemőellátásra stb. is kiterjed.

Fontos rész benne az, hogy az anya megismerte a kórház protokollját. A legtöbb esetben erre nincs módja, hiszen a vajúdás hullámzása nem a legjobb platform a különféle protokollok megbeszélésére. Javaslatom jövendőbeli anyukáknak, hogy előre kérjék ki a kórházi dokumentációt, olvassák el az érvényben levő részt, és tájékozódjanak előre. Hiszen a törvény nem ismerete nem ment fel a felelősség alól.

Mit jelent számomra a protokoll? A rutin győzelmét a személyközpontúság fölött. Azt, hogy az egyént gyaluljuk a módszerre és nem a módszert alakítjuk az egyén szerint. Én nem láttam két egyforma szülést, pedig jártam már szülőszobán, nem is keveset. Amikor kezdtem otthonosan mozogni ott, akkor kezdődött nálam is egy különös folyamat, nevezhetem a rutinfertőzésének, az alábbi tünetekkel: amint megérkeztem a szülőszobára szinte azonnal elkezdtem keresni azokat a jeleket, pillanatokat, illatokat, érzéseket, amik valamilyen módon hasonlítottak az előbbiekre. Hiszen nekem az adja a biztonságot, ha hasonló helyzeteket alakítok magam köré, mert azokkal már egyszer megküzdöttem, már tudom a megoldást… és amint rajtakaptam az agyam ezen a kétségbeesett keresgélésen, hirtelen mély levegőt vettem bokáig és megtalálva a stabilitásom a változásban, fehér, tiszta lapot szavaztam annak az anyának, akit kísértem.

Elsőre nagyon nehéz volt. Majd egyre könnyebb. Ma már nem kérdés, hogy letörlöm a táblát, mielőtt új történetet írok rá… Ezt nevezzük személyközpontú megközelítésnek. Vagy evidencia-alapú gondozásnak, ahol a szakembernek biztonságot nyújtó protokollok helyett az egyénre szabott kezelés, megközelítés a befutó. Az evidenciát használják alapul az adott helyzetre mérten, spontánul. A szülés tele van váratlan helyzetekkel, míg egy műtét többnyire hasonló forgatókönyv alapján zajlik…

Miért olyan félelmetes a személyközpontú gondoskodás? Először is, mert sokkal több figyelmet igényel a szakembertől. Sokkal mélyebb tudásra van szükség és emiatt sokkal nagyobb a felelősség is. Nem lehet a protokoll mögé bújni, nem lesz védőpajzs, ezért a tévedésnek ára van. Helyzettől függ, mekkora.

Gyakran a szülésfelkészítő egyenlő azzal, hogy elmondják az anyának, hogy amikor megindul a szülése, mi fog vele történni. Ez egyszerűen nem más, mint a szülőnő protokollra való ráhúzása, rácibálása. A vágyai, elképzelései lemetszése, a szabad döntési jogától való megfosztása. Ritkán kérdezik meg az anyától, hogy ő mit szeretne… talán azt feltételezzük, hogy az anya nem a legjobbat akarná gyermekének? Elszomorító… pedig az eseteim 75-85% ban ezt a visszajelzést kapom.

Jó lenne, ha azokat, akik a szülőszobán tevékenykednek, bármilyen szerepben támogatnák. Ha mindenkinek lehetősége lenne szupervizióra, megbeszélésekre, tanulmányok, új kutatások megismerésére. Ha egy nap 5-10 anyánál többel nem kellene dolgoznia, csak, ha bírja a tempót, és, ha annyi időt tölthetne az anyával, amennyire szüksége van neki, hogy megismerje és az anyának, hogy bizalmat tudjon neki szavazni. Amikor kijövök egy-egy nagyon nehéz szülés után az épületből, mindig hálát adok a hivatásomért. Mert én azt tehetem, amire egy zsúfolt osztályon esély sincs. Meglátom, megismerem és megszeretem az EMBERT, a NŐT, az ANYÁT, és nem a protokollt, amit azért kell alkalmazni, mert, ha baj lesz…

Abszurd azt hinni, hogy attól, mert valaki egyszer leírt egy általánosságot, azt minden esetben, mindenkire alkalmazni kell… Az úttörő egyenruha sem állt jól mindenkinek. Ezek csak utópisztikus álmok, amik már rég megdőltek az élet pár területén, miért kell másokon tovább cipelni?

Minél bizonytalanabb az egyén, annál több eszközre, mintára, sablonra van szüksége egy-egy helyzet megoldásához. Da Vinci vajon kinek a módszerével rajzolt ?

Minél mélyebb alázattal végezzük a hivatásunk, annál tisztábban érzékeljük emberi korlátaink és határaink. Minden anyának jogában áll művészien, egyedien, csodásan szülni. Úgy, ahogy csak ő tud, senki más. Legyünk támogató-művészek… Még a szülőszobán is…