Szeretek tömegközlekedéssel utazni, hiszen a környezetet is védem, olvashatok is, meg sok-sok embert figyelhetek meg a teljes passzivitásukban. Sok-sok nőt és férfit vizslattam az elmúlt években. Időnként találkozom olyannal, akinek jókedve van, de a legtöbben vagy nagyon fáradtak, vagy nagyon elgyötörtek, vagy csak egyszerűen leírhatatlanul komolyan veszik magukat, életüket, munkájukat. Pedig szerintem épp az az életben a fantasztikus, hogy annyira előreláthatatlan, jobb élvezni, mint értelmezni.
Több szüléstörténetet olvastam már és nagyon sokat hallgattam végig. Sokukban látok egy vezérszálat. A kockázattól való félelem miatt műtétre kerül sor. Ez egy hozzáállás. Mit is jelent ez pontosan? A kórházba való belépéskor, a betegfelvételnél aláiratnak az anyával egy beleegyező nyilatkozatot, miszerint megismerte és elfogadta a kórházi protokollt, ami a szülésére vonatkozik. Ez a beavatkozásokra, csecsemőellátásra stb. is kiterjed.
Fontos rész benne az, hogy az anya megismerte a kórház protokollját. A legtöbb esetben erre nincs módja, hiszen a vajúdás hullámzása nem a legjobb platform a különféle protokollok megbeszélésére. Javaslatom jövendőbeli anyukáknak, hogy előre kérjék ki a kórházi dokumentációt, olvassák el az érvényben levő részt, és tájékozódjanak előre. Hiszen a törvény nem ismerete nem ment fel a felelősség alól.
Mit jelent számomra a protokoll? A rutin győzelmét a személyközpontúság fölött. Azt, hogy az egyént gyaluljuk a módszerre és nem a módszert alakítjuk az egyén szerint. Én nem láttam két egyforma szülést, pedig jártam már szülőszobán, nem is keveset. Amikor kezdtem otthonosan mozogni ott, akkor kezdődött nálam is egy különös folyamat, nevezhetem a rutinfertőzésének, az alábbi tünetekkel: amint megérkeztem a szülőszobára szinte azonnal elkezdtem keresni azokat a jeleket, pillanatokat, illatokat, érzéseket, amik valamilyen módon hasonlítottak az előbbiekre. Hiszen nekem az adja a biztonságot, ha hasonló helyzeteket alakítok magam köré, mert azokkal már egyszer megküzdöttem, már tudom a megoldást… és amint rajtakaptam az agyam ezen a kétségbeesett keresgélésen, hirtelen mély levegőt vettem bokáig és megtalálva a stabilitásom a változásban, fehér, tiszta lapot szavaztam annak az anyának, akit kísértem.
Elsőre nagyon nehéz volt. Majd egyre könnyebb. Ma már nem kérdés, hogy letörlöm a táblát, mielőtt új történetet írok rá… Ezt nevezzük személyközpontú megközelítésnek. Vagy evidencia-alapú gondozásnak, ahol a szakembernek biztonságot nyújtó protokollok helyett az egyénre szabott kezelés, megközelítés a befutó. Az evidenciát használják alapul az adott helyzetre mérten, spontánul. A szülés tele van váratlan helyzetekkel, míg egy műtét többnyire hasonló forgatókönyv alapján zajlik…
Miért olyan félelmetes a személyközpontú gondoskodás? Először is, mert sokkal több figyelmet igényel a szakembertől. Sokkal mélyebb tudásra van szükség és emiatt sokkal nagyobb a felelősség is. Nem lehet a protokoll mögé bújni, nem lesz védőpajzs, ezért a tévedésnek ára van. Helyzettől függ, mekkora.
Gyakran a szülésfelkészítő egyenlő azzal, hogy elmondják az anyának, hogy amikor megindul a szülése, mi fog vele történni. Ez egyszerűen nem más, mint a szülőnő protokollra való ráhúzása, rácibálása. A vágyai, elképzelései lemetszése, a szabad döntési jogától való megfosztása. Ritkán kérdezik meg az anyától, hogy ő mit szeretne… talán azt feltételezzük, hogy az anya nem a legjobbat akarná gyermekének? Elszomorító… pedig az eseteim 75-85% ban ezt a visszajelzést kapom.
Jó lenne, ha azokat, akik a szülőszobán tevékenykednek, bármilyen szerepben támogatnák. Ha mindenkinek lehetősége lenne szupervizióra, megbeszélésekre, tanulmányok, új kutatások megismerésére. Ha egy nap 5-10 anyánál többel nem kellene dolgoznia, csak, ha bírja a tempót, és, ha annyi időt tölthetne az anyával, amennyire szüksége van neki, hogy megismerje és az anyának, hogy bizalmat tudjon neki szavazni. Amikor kijövök egy-egy nagyon nehéz szülés után az épületből, mindig hálát adok a hivatásomért. Mert én azt tehetem, amire egy zsúfolt osztályon esély sincs. Meglátom, megismerem és megszeretem az EMBERT, a NŐT, az ANYÁT, és nem a protokollt, amit azért kell alkalmazni, mert, ha baj lesz…
Abszurd azt hinni, hogy attól, mert valaki egyszer leírt egy általánosságot, azt minden esetben, mindenkire alkalmazni kell… Az úttörő egyenruha sem állt jól mindenkinek. Ezek csak utópisztikus álmok, amik már rég megdőltek az élet pár területén, miért kell másokon tovább cipelni?
Minél bizonytalanabb az egyén, annál több eszközre, mintára, sablonra van szüksége egy-egy helyzet megoldásához. Da Vinci vajon kinek a módszerével rajzolt ?
Minél mélyebb alázattal végezzük a hivatásunk, annál tisztábban érzékeljük emberi korlátaink és határaink. Minden anyának jogában áll művészien, egyedien, csodásan szülni. Úgy, ahogy csak ő tud, senki más. Legyünk támogató-művészek… Még a szülőszobán is…
