ANYASÁGOM TÖRTÉNETE – MESÉL A DÚLA

Az elmúlt hetekben gyakran kaptam meg a kérdést, hogy mi vezetett engem ahhoz az énhez, aki most vagyok. Mi volt, ami elindított az utamon és hogyan találtam meg a hivatásom illetve, hogyan talált rám a dúlaság. Így egyre több aspektusból emlékeztem vissza a kezdetekre, egyre több réteg nyílt meg és nagyon érdekes felfedezéseket tettem, gondoltam, talán nektek is érdekes lehet…

Sok-sok évvel ezelőtt megfogant bennem egy élet. Akkor úgy gondoltam, hogy összeházasodtunk, meglett a ház, az autó, indulhatott a ’baba projekt’. Pár hónapig csak a munka volt, eredménytelenül… aztán elkezdtem azon gondolkodni, hogy szakemberhez fordulok… Egyik hónapban elmentem ultrahangra, hogy megnézzük, melyik petefészkem működik és melyik nem, mert a hőmérőzésből az tűnt ki, hogy csak egyik. Abban a hónapban nem volt peteérésem… hát nagy szomorúan hazamentem és vártam a következő hónapot. És csak úgy spontán, elvárások nélkül szeretkeztünk. Pestre mentem vonattal, és találkoztam egy kedves ismerőssel, akit hastánc órán ismertem meg. Azt mondta, a gyerek akkor jön, amikor ő akar és nem akkor amikor én akarom… Érdekes szempont volt. Hiszen nagymamám anno 8 évet várt a babára, aki az édesanyám lett…

Mi is a foganás? Egy ősrobbanás… és ahhoz mi is kell? Energia, erő, izzás, vágy, befogadás… Miért válik a szex kötelességé, hova tűnik a vágy, ami elolvasztja a bugyid és mi az, amitől égsz vagy nem a társad ölelésében? Ehhez hasonló gondolatok foglalkoztattak, amikor elmentünk Pécsre egy kollegámmal üzleti ügyben. Jó barátom, szomszédom és felesége szívták a vérem napok óta, hogy tuti babát várok. Akkor minden gyanút elhessegettem, igaz, hogy késett, dehát pár nap belefér, nem? Hiszen emberek vagyunk, tévedhetünk. Aztán Pécsett vettem egy tesztet. Hazafele a kíváncsiság már elkezdett nagyon furdalni… megálltunk Keszthelyen az út menti gyorsétteremben és beszaladtam a mosdóba. Két másodperc sem telt el, megjelent a két csík.

Azt hittem, hogy rosszul látok… úristen… nade ÚRISTEN… ez hogyan történhetett? Akkor, amikor nem is számítottam erre? Hogyan történhetett, hiszen nem volt a programban egy szeptemberi foganás… meg különben sem volt petesejtem hozzá, akkor mi történt a testemben? Kijöttem a mosdóból, meglátott a kedves jóbarát, azóta is ezen nevet, ha eszébe jut. Látta, min megyek keresztül, a bizonytalanság, a félelelem, az öröm, a büszkeség, a besz..ok, a minden és a semmi ült az arcomon… Van egy gyerek a testemben… a hasamban… nekem, akinek a méhe annyira pici és gnóm, ráadásul hátrahajló, hogy tuti nem fogan… vagy, ha mégis, az első 3 vetélés várja…

Akkor most mi legyen, mit tegyek, mit ehetek és mit ihatok… meg hogyan, kinek, mikor mondjam el? Annyi kérdés kezdett zsibongani a fejemben, a másik oldalon pedig totál üresség volt bennem… Aztán kezdett megnyugodni a háborgó lelkem. És felütötte fejét a felelősség… Ha már egyszer ez a gyerek engem választott most, akkor kutya kötelességem mindent megadni neki, amire szüksége van. És akkor kezdtem el a szüléssel foglalkozni. Volt egy orvosom, akihez jártam várandósgondozásra, tőle kaptam némi infomációt, de a lelki oldal misztériumát magam bontogattam ki lépésről lépésre. Első lépésben nagy segítségemre volt Leboyer mester és a magzati kapcsolatanalízis, talán nem is sikerült volna kiengedni a babám, ha ezek nincsenek.

Akkor, amikor hajnali 4-kor a kiírásom előtt 5 nappal arra ébredtem, hogy csodás összehúzódásaim vannak, amik valószínű, kihozzák a babám, még fogalmam sem volt arról, hogy az a pár óra mennyire fogja meghatározni az életem későbbi szakaszát. Ahogy feküdtem a vendégágyon, mert annak volt háta, aminek nekidőlhettem, félig éberen félig álomban elképzeltem a kisfiam, meg azt, hogy milyen lesz az élet vele együtt, hármasban.. Nem az lett, szerencsére.

A szülőszobán, amikor este a mellkasomra került a gyerekem, addig teljesen ismeretlen és elképzelhetetlen erő lett urrá rajtam. Néztünk egymás szemébe és az ösrobbanás újra megtörtént. Berepített egy világba, ahol minden más megszűnt. Könnyek között, infúzióval, gátvarrásra előkészítve, kifordítva, befordulva, akkor voltam először életemben igazán boldog. Az volt az első pillanat, amikor büszke voltam magamra azért, amit tettem. Megszültem a fiam.

Igaz, segítséggel és beavatkozásokkal, de megcsináltam. Éreztem a teremtő erő mámorító gyönyörét. A testem tudott valami kiemelkedően jót produkálni, amit addig mindig a kicsit bice-bócának éreztem, hirtelen felértékelődött… Szültem… embert hoztam a világra… kiszakadt testemből a teste és most két testben vagyunk egységben… Anya lettem, és megfertőződtem. Az az erő, az a spirál, az a légkör, ami a szülőszobát uralta elrabolta a lelkem egy részét, magához láncolt és el nem engedett soha többé azóta sem.

Aztán tanultam és véletlenül rátaláltam a dúlaságra… Majd tanultam még. Meg még és még. Sokat… rengeteget. A főiskolán a töredékét nem olvastam annak, amit szenvedélyből akkor. És eljött az első szüléskísérésem ideje. Épp kisbabát hordtam a szívem alatt… Anya vajúdott, szépen, én kisurrantam a mosdóba… Vér volt a fehérneműmön, sok vér… Tudtam, hogy elment a babám, akinek annyira örültem. És pont akkor, amikor szükség van rám. Nem gondolhatok most erre, nem gyászolhatok, majd holnap. Holnap sírhatok, de most nem lehet.

Kértem segítséget a szülésznőktől és végigvittem az anya vajúdását. Vele voltam, vele örültem, másnap magamban sírtam… Elengedtem… Tizenegy hétig gyászoltam… addig véreztem… aztán hirtelen elmúlt… novemberben. És december elején újra kettesre teszteltem… imádtam ezeket a ketteseket. És augustusban megszületett a lányom. Sok szülést kísértem várandósan. Volt olyan, hogy a szülőszobán viccesen megkérdezték, hogy melyikünk szül…

Majd a lányom születésénél még közelebb kerültem magamhoz, a MAGomhoz, a belső békémhez és bölcsességemhez. Azt érztem utána, hogy nagyon hálás vagyok azoknak, akik velem voltak és kísértek, de nélkülük is ment volna. Csodás katarzis repített az egyik anyaminőségből a másikba. Megtapasztaltam, hogy a gyerek életem végéig a szívemben marad. A felelősség az enyém. Én hoztam a világra, bár az életet nem tőlem kapta. Az én gyerekem és mégis kölcsönben van nálam. Nagyon komplex ez, mégis annyira egyszerű. Nekem ’csak’ szeretnem és életben kell tartanom őket. A többit a Jóisten, az Univerzum, a nagy Tanító megoldja.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük