SZÜLNI JÓ!

Annyi negatívat, rosszat, kiábrándítót lehet hallani, olvasni a szüléssel kapcsolatban. Traumahegyek, riogatások, az is csak egy nap-szerű okosságok versengenek a toplistáért a babát váró szülőpár nem kis megfélelmesítésére.

És hol vannak a jó élmények? Miért a nehézségeket oszjuk meg hakra-vakra, ahelyett, hogy a szülés jóságát, szépségét említenénk?

Szerintem több válasz is van erre a kérdésre. Az egyik, ha a traumákról esik szó, akkor egy jó kis együttérző sajnálatot vált ki a beszélő a környezetéből, övé a legszerencsétlenebbnek járó pálma. És gyakran azok, akik nem kapják meg a vágyott figyelmet, bármit megtesznek érte.

Aztán olyan is van, hogy a trauma sorstársaságot alakít ki az emberek között. Olyan jól el lehet tocsogni a közös sajnálkozásban, jól elmerülni a fájdalomban, a tehetetlenség érzésében.

Az is lehet, hogy a hallgató fél védelme érdekében nem mesélünk jó történetet. Nehogy kellemetlenül érezze magát az, akinek a szülés nem volt elég jó élmény. Bezzeg a cukrászcsodák ecsetelése nem esik ebbe a kategóriába… A tökéletes házasságokról szóló illúzió-mesél sem…

Ez a sor majdnem végtelen lehetne, épp emiatt született ez az előadás meg bennem. Egyszer, több évvel ezelőtt tarottam már ezzel a címmel előadást. Résztvett rajta egy pocakos anyuka, aki császárra készült. A másfél óra alatt kapott információ elég volt neki ahhoz, hogy nekivágjon a szülésnek, spontán, gyógyszermentesen. Sikerült neki maximális gyönyörben, saját erőből megszülni gyerekét. Mert akkor hallott először arról, hogy a szülés jó is lehet. Hogy a szülés alatt megtörténik a csoda. A mély transzformáció, ami a lányból anyát formál.

Ahhoz, hogy a szülést és az anyaságot a neki járó piedesztálra emeljük, igenis beszélnünk kell az árnyoldalak mellett a napos oldalról is. Pontosan tudnunk kell, ismernünk kell a szülés spirálját, a dinamukáját és azt, hogy ez miben segíti a későbbi fejlődésünket.

El kell végre felejtenünk azt a félremagyarázást, hogy a szülés kínszenvedés. A szülés munka, igen intenzív munka, ami hozzásegít az anyai magabiztosság, a női öntudat erősítéséhez.

Személyiségformáló ereje az önértékelésre leírhatatlan hatással van. Oldja a traumákat, segíti a fejlődést, összekovácsolja a családokat és a generációkat.

A megélés nem feltétlenül jelent fájdalmat. Nem a szülés körülményeit kell változtatni, hanem a szüléshez való hozzáállást. Meg kell adni neki a teret, a biztonságot, hogy az ereje megmutatkozhasson és szárnyakat kaphasson.

Okokat és megoldási javaslatokat kaptok, hogy hogyan integráljátok életetekbe az amúgy csodás szülést. Mert nem az számít, hogy mi történik, hanem az, hogy a történéseket hogyan éljük meg. És ez nem csak a szülsére, a szülőszobán igaz. Ha kíváncsi vagy a folytatásra, várlak…

SZUPERHŐS APÁK? LÉTEZNEK!

Apák napja kapcsán olvastam a sok-sok ömlengő üzeneteket a közösségi portálokon, és azon elmélkedem, hogy az életben hányszor adódik alkalom arra, hogy megköszönjük apáinknak az életünket, a szeretetüket, az odafigyelésüket, azt, hogy vannak, és hogy általuk mi is lettünk… És hányszor megyünk el az alkalom mellett, mert nem igazán tudjuk, mit és hogyan is kéne tenni, mondani…

Az én édesapám az a férfi, akinek a türleme és a szeretete végtelen, de mindkettőt nagyon el tudja rejteni illetéktelen és illetékes szemek előtt is. Abban a korban, amikor én születtem, nem azok a szabályok éltek, mint mostanság, mégis mindig, mindenhol jelen volt. Gyerekkoromban ő volt az, aki a szánkót az autó után kötötte és úgy „száguldoztunk”, aki a lovat befogta, ha tél volt és kivitt a nagy szánon, halálra ijesztett egy gázmaszkkal és elvitt a tengerre, mert ő is imádja a vizet, a hegyekbe sátorozni és körútra, hogy világot lássunk…

Ő az az óriás, akit születésem óta rajongásig szeretek, valahogy mégsem adtam tudtára hosszú évekig. Kamaszkorom csínjei és bakijai az ő figyelmét hivattak magukra vonni, hiszen kezdtem felnőni, de nem nagyon tudtam, hogyan kell azt csinálni… Láttam a mintát, de évekig nem tudtam azonosulni vele, mert nem láttam a közös vonásaink, pedig nemcsak külsőleg hasonlítunk egymásra nagyon… Megpróbáltam úgy viselkedni, ahogy gondoltam, hogy szüleim szeretnék, hogy viselkedjek, és sok-sok tanulás után jöttem rá arra, hogy nekik csak egy a fontos, hogy boldog és kiegyensúlyozott legyek.

Az én szuperhős-apa példám mára beintegrálódott a személyiségembe. Olyan részem lett, ami a gyökerem egyik fele. Az a fele, ami a külvilággal való kapcsolódásom támogatja. Az apa a gyerekének a világgal való kapcsolatát határozza meg. Az ő jelenléte ad egy gerincet, ami a világban vezet.

És bár a kapcsolatunk nem mindíg rózsaszín, ma már látom azt a vérvonalat, ami összeköt minket és gyermekeimben folytatódik.

Az édesapám tanított arra, hogy végigvigyem az akaratom. Hogy kiálljak az igazam mellett, hogy ne aggódjak a holnap miatt, mindig megvan, amire szükségem van.

Bár kamaszként nagyon szerettem volna autószerelő lenni, szerintem mindenki jobban járt, hogy nem az lettem…tudom, hogy örül, hogy szeretem a hivatásom, ahogy ő is teszi nap, mint nap. Tőle tanultam azt, hogy hosszú távban gondolkodjak és, hogy szívből adjak és ne észből. A hitem, a makacsságom, az önfejűségem nagy része tőle jön, a másik fele édesanyámé. És bár kamaszként nagyon meg tudtam szakérteni a felnőtt társadalmat, nagy hálával tartozom nekik.

Akkor láttam apu igazi arcát, amikor a fiam a kezébe adtam először. Akkor láttam az igazszívű férfit, aki bármire képes a családjáért és tüzön-vizen át, bár időnként morogva vagy duzzogva, de támogat – határtalan szeretettel, türelemmel és kitartással.

Egy cikk kevés ahhoz, hogy megköszönjem, amit kaptam Tőlük, és arra is, hogy minden emlékem megosszam. De arra elég, hogy elmondjam, bizalmasan hogy nem történhetett velem jobb, mint az, hogy a szüleim azok, akik és úgy szerettek és úgy neveltek,ahogy a legjobbnak gondolták, érezték. Nem lehet apák napját ünnepelni az anyák nélkül, ahogy anyák napját sem apák nélkül. Bár a mai világ más feladatokkal és helyzetekkel látja el a szülőket, és mára már magam is szülő vagyok, leírhatatlan hálát és büszkeséget érzek azért, hogy ők vezettek-támogatnak és jelen vannak az életünkben, mintát, hagyományt és múltat, ami által jövő adva nekem és gyermekeimnek.

Köszönöm… Isten életessen Tieteket, drága szüleim, boldog apák-anyáknapját nekünk.

FÉLÜNK VAGY ÉLÜNK?

Erősebben félünk a boldogtalanságtól, mint amennyire vágyjuk a boldogságot…legalábbis ezt a képet látom sok-sok ember szemében a szülőszobán belül és kívül egyaránt. Mert a boldogság vágya nagyjából megvan, mégis hol ban az jól megérdemelt eredmény?  Sokat morfondíroztam azon, hogy mi az, ami ettől távol tart sokakat? És megtaláltam a magam mostani megoldását. Azt látom, hogy a boldogság iránti vágy jelenléte kevés ennek megteremtéséhez. Mert a kudarctól, visszaesésétől, elutasítástól, boldogtalanságtól való félelem annyira mély és erős tud lenni, hogy minden tervezést, teremtést aláaknáz.

Ha egy picit elmélázunk azon, hogy minden energia, akkor elkezdjük látni azokat a finim aranyszálakat, amik összeszövik a mátrixot. Minden gondolatunk egy aranyszál, amikkel elkezdődik a fizikai teremtés. Amikor a gondolat mellé érzelem társul, elkezdődik a szellemi anyagba való konvertálása. Minél erősebb a csatolt érzelem, annál gyorsabb, stabilabb a teremtés. És a nagyok így teremtenek maguk köré mindent, amit megálmodnak, amit meggondolnak. De van egy nagy kihívása ennek…amikor nem a vágy testesül meg, hanem épp annak ellenkezője. Miért is van ez így? Hogyan alakulhat másképp? Miért nem azt teremtjük meg, amire annyira vágyunk? A válasz igencsak egyszerű. Abban az esetben, ha semlegesek tudunk maradni, érzelmeinket a vágyott állapot irányába fordítani, van lehetőségünk arra a tiszta teremtésre, amiről beszélünk. Azonban, ha a vágyott állapot ellentéte félelmet generál a tudattalanunkban vagy akár a tudatunkban, csak nem veszünk róla tudomást, sajnos azt fogjuk megteremteni. Mert a teremtéshez erő kell, és azt használjuk. Ami az erősebb, abba az irányba mozdul ki az ’ingánk’.

Gyakran áll a félelem a terméketlenség hátterében. És gyakran a terméketlenség oka az ettől való mély, intenzív félelem. Attól jobban félünk, hogy nem lehet gyerekünk, mint amennyire vágyjuk a babát. És az a nehézség ebben a mintában, hogy gyakran ez a félelem annyira mélyen van elásva a tudattalanban, hogy nem is sejtjük a jelenlétét. És aminek a jelenlétéről nem tudunk, nehéz azt komolyan venni és dolgozni vele. Mindenképp figyeljük az érzéseinket. Az, ha kimondjuk, hogy félek attól, hogy nem születik babám mit mozdít meg mélyen belül a lelkem mélyén? Van-e bennem húr, amire ez a mondat rezonál? Ne kapkodjuk el a választ… várjunk. Ízlelgessük a testünk reakcióit, figyeljük a véletlenül eszünkbe jutott mondatokat, helyzeteket, mert rejthetnek nagyon mély talányokat. Mondjuk el újra meg újra, míg igazán, mélyen tudunk válaszolni magunknak.

Ugyanez a helyzet akkor, ha szép szülésélményre vágyunk. Gyakran a jó szülés ellen pont a műtéttől való félelemmel állunk szemben. Kísértem egyszer egy kismamát, aki a szülésfelkészítőmön hallani sem akart a császárról, annyira félt tőle. A babája váratlanul a 38-ik hétben farosra fordult, egy csütörtöki napon. Aztán szombaton koponyavégű lett, majd következő csütörtökre újra faros. Viccből mondtam is neki, semmi gond, szombaton kell szülnie, mert akkor fejvégű a babóca. Aztán egy csütörtöki faros lelet után bejött hozzám beszélgetni. Telesírtunk egy százas papírzsepi csomagot, végighallgatta a műtéttel kapcsolatos információkat, feldolgoztuk a mélyen levő félelmeit a beavatkozásoktól, a tűtől, a vágástól és még az úton hazafele befordult gyermeke, akinek pontosan 3 nappal később életet adott, spontán, beavatkozások nélkül, gátvédelemben, ráadásul viharos gyorsasággal.

Nagyon fontos hozzávalója a teremtésnek a bátorság. Ez pedig a félelemmel való farkasszembenézést jelenti. A legnagyobb félelmünkkel való megküzdés és győzelem a magabiztosság egyik pillére. A félelem azt jelzi, hogy komforzónán kívül kerültél, ami lehetőség a fejlődésre. Minél intenzívebb, annál mélyebb és annál gyorsabb. Ne rinyálj, lépj. Gyorsan, bátran, előre…Hajrá!

A FÉLELMEK TÁNCA

Gyakran kerülök olyan helyzetbe, amikor mások félelmeikkel való küzdelmeit támogatom. A szülőszoba azért más, mint az élet egyéb területei, mert ott szembemegyünk az idővel. Ha a félelmek akadályozzák vagy nehezítik a vajúdás folyamatát, záros határidőn belül oldani kell a gócpontot, a különböző beavatkozások elkerülése végett.

És amikor kijövök a szülőszobáról, találkozom szülőkkel, nőkkel, férfiakkal, gyerekekkel, párokkal akik ugyanúgy a félelmeikkel küzdenek minden nap, minden órában, minden percben. Olyan, mint egy háttérben futó operációs rendszer, ami időnként elakad, frissíteni kell esetleg újraindítani. Olyan programok futnak belül, mélyen kódolva, amiket csak nagyon nagy odafigyeléssel tudunk érzékelni, meglátni és alkalomadtán javítani, újraírni. Amíg a háttérprogram a szocializációnkból táplálkozódva van írva, családi mintákkal fűszerezve, olyan elvárásokra alapozva, amiknek gyakran semmi köze a realitáshoz, sajnos nem a saját életünket éljük, hanem a szüleinkét, szomszédunkét, barátunkét, és sorolhatnám, hiszen a lista épp végtelen plusz egy számú nevet tartalmaz. Amikor csakzértis a minta ellentéte mellett voksolunk, ugyanaz a helyzet, hiszen a dacból végzett cselekedet sem saját, hanem a minta következménye.

Mégis akkor mi segít abban, hogy végre a saját életünk élhessük? Mert hiábavaló a felfedezés, ha nincs megoldás…

Talán a legfontosabb lépés a folyamatos tudatos megfigyelés – az érzelmek egyensúlyban tartása, a hullámzás elfogadása. Amikor egy élethelyzet erős érzelmi reakcióval jár, akkor ezermillió százalékban dolgunk van vele. Ez a rész a diagnosztizálás, hogy tudományosak legyünk. Mi következik ezután? Ha már tudjuk, hogy mi az irány, akkor meg kell keresni a gyökerét. Mert hiába tépegetjük a gyremekláncfű levelét vagy virágát, ha nem szeretnénk, hogy a tökéletes gyeppázsit közepén pompázzon, gyökerestől kell kihúzni, és óvatosan, nehogy beszakadjon, mert akkor előlről kezdhetjük a gyomírtást..

Nem hiszem, hogy nagyon messze lövünk a munka elején, ha a gyerekkorban kezdünk el emlékeket, megviselt érzéseket keresni. Mert a leggyakrabban a gyerek daca jön be az életünkbe, aki épp akkor, épp ott nem kapta meg azt a szeretetet, amire szüksége volt. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem szerették, hanem azt, hogy ott, abban a pillanatban, amikor az esemény ’becsípődött’ nem azt kapta, amit gyermeki eszével és szívével várt. Van úgy, hogy a felnőttől egy rossz időben jött vicc évekig tartó önértékelési zavart okoz. Miért is? Mert gyerekként nem biztos, hogy értjük a viccet, hiszen a szemünkben a felnőtt az, aki tévedhetetlen, mély tudású, omnipotens… És, ha ő azt mondja, amit, tuti úgy is gondolja. Ezért nagyon fontos, hogy a szülők ne  minősítsék a gyerekeiket, akkor sem, ha megőrülnek attól, amit tettek. A cselekedetet minősítsék, azt megérti a gyerek is. Mert az, hogy buta vagy, egy életre szóló stigma, de az, hogy butaságot tettél, ( mellékesen úgy, ahogy én is szoktam olykor) egy minta, ami egészségesen kondicionálódik a gyereklélekbe. És ő lehet úgy tökéletes, ahogy van, lehet elég jó, akkor is, ha időnként téved….

Tehát akkor, amikor zsigerből cselekszünk, érzelmek által túldominálva, vegyünk egy mély lélegzetet, és próbáljuk meg a reakciónkat késleltetni, hogy megtaláljuk a saját magunk válaszát. És, ha sikerül mentesülni az agyi gőztől, akkor valószínűbb, hogy a magunk útján járunk…

AZ ERŐ, AMI LELKET FOGAN (A MEDDŐSÉG LEHETSÉGES OKAIRÓL EGY DÚLA SZEMSZÖGÉBŐL)

A nő két dologért képes bármire: arra, hogy gyermeke legyen és arra, hogy ne. Mindkét esetben józanságot, megontoltságot félretéve kétségbeesetten keresi a megoldásokat az épp aktuális problémájára. A foganás, bár roppant egyszerűnek tűnő folyamat, mégis sokaknak okoz fejtörést az elmúlt időszakban.

Természetesen az okok kimondhatatlanul sokfélék, és minden család más okkal küzd, mégis fel lehet fedezni pár hasonlóságot. A legnagyobb közös többszörös a félelmek jelenléte legyen az tudati vagy tudattalan szinten.

A baba szereti elvonni az anyától a testi-lelki-szellemi táplálékot, hiszen a várandósság elején az anya vérkörén, az anyából táplálkozik. Ehhez azonban az kell, hogy az anya megfelelően táplálva legyen, nemcsak fizikailag, hanem érzelmileg és szellemileg egyaránt.

Tehát nem csak a fizikai erő, a megfelelő táplálkozás és az elegendő testmozgás és életerő elengedhetetlen, hanem a sokat adó érzelmi biztonság, a szeretet, az odafigyelés, a nevetés, a hit a saját testében és abban, hogy megfelelően jól fogja tudni szeretni és terelni magzatát, később gyermekét. És igen, az is benne van, hogy később el fogja tudni engedni a saját útjára, saját ki és beteljesedése felé.

Ha hisszük azt, hogy egy traumatikus szerelem után van olyan, hogy annyira fél az egyik fél beengedni a másikat az életébe, hogy a szakítástól való félelem miatt nem vág bele új kapcsolatba, miért ne lehetne ehhez hasonló a gyerekkel szemben is? Miért ne lehetne olyan háttér-félelem, ami az érzelmi erőt csapolja, ami miatt a foganás nehezített terepen zajlik?

Az elválástól való félelem gátolhaja a lazaságot, a befogadást, ami, mint tudjuk nélkülözhetetlen az anyasághoz. Ha az anya amiatt görcsben van, hátul a tudattalanban, hogy elveszítheti a gyermekét, attól fél, hogy el kell engednie, vagy ki tudja, milyen más fátylak lepik félelmeit, nem elképzelhetetlen, hogy inkább be sem engedi, hiszen, ha nem fogan meg, elengedni sem kell.

Aztán ott van a szocializáció. Nem tudjuk, hogy melyik anya hol és hogyan tanulta, látta, szívta magába a gyerekkel kapcsolatos hitrendszereket. Csak, hogy pár példát mondjak: volt olyan kismamám, akit arra okítottak, hogy egy nő élete addig tart, amíg gyereket nem szül, utána már a gyerekének él. És bár ezt a mondatot nagyon szépen át lehet fordítani az anyaság javára, őt mégis kórosan megijesztette.

Sőt, olyat is hallottam, hogy a szülés után nagyon tág vagy nagyon szűk lett a hüvelye. Ez a tévhit nagyon sok császárnak is okozója, de ezt máskor.  Meg, hogy a gyerek nehezíti a kapcsolatot, hogy elveszíti a testi fittségét és szépségét, a mellei rugalmasságát, a szabadságát és sorolhatnám… Az is félelemkeltő lehet, hogy hogyan lehet a házasságot egyensúlyozni a gyerek mellett. Ami pedig új félelem a pathwork családok félelme, ahol egyik vagy másik, akár mindkét félnek már vannak gyerekei az előző kapcsolatukból, és már nem nagyon vágynak új gyerekekre, de hagyják rábeszélni magukat a szülőségre. És gyakran van a meddőség hátterében a fel nem dolgozott tönkrement házasság, és attól való félelem, hogy az új kapcsolatot nem szeretnék bebuktatni abba, amibe az előző kisiklott…

Ha babát szeretnénk, erősödjünk. Testi-lelki-szellemi síkon egyaránt, hiszen táplálni kell a kisbabát az legelső pillanattól. Először a lelkünkkel, majd a vérünkkel, majd a tejünkkel és életünk végéig az érzelmeinkkel tartjuk őket karban. Ehhez nekünk is töltődni kell. Minden síkon, minden szinten.

PROFISZÜLÉS VAGY PROFIT (ORIENTÁLT) SZÜLÉS?

Szülésképeket nézegettem… Bár sokszor fordulok meg a szülőszobán, mindíg találok valami újat, minden képben. Az elmúlt napokban sok vizuális inger ért, lehet, ezért is vagyok ennyire nyitott a képekre..

Amikor az első szüléseim kísértem, nagyjából csak az élet kapuja állt a fókuszpontomban. Leírhatatlanul lenyűgözött a látvány, ahogy kicsusszan a meleg, puha testével a baba az édesanyjából, igazából ma is könnyesre sírom a sminkem minden szülésnél. Aztán, ahogy gyakorlottabb lettem és elhittem, hogy akkor is csúszik a baba, ha nem figyelem lélegzetvisszafojtva, figyelni kezdtem a körülményeket, az anya túlvilági arcát, az apa lelkesedését..

És figyeltem agyonmedikalizált szülészeteket és gyengéd szüléseket, helyszíntől, országhatároktól függetlenül.  Döbbenetes a különbség. És a képek, amik élményeket közvetítenek veszélyesen programozzák a magunk és az utánunk következő generáció nőiségét.

Láttam különféle fotókat…Egyiken az anya fekszik a hátán, mindkét lába lábzsákkal fedve kikötözve, szíjazva, hasán monitor, kezéből lóg az infúzió. Valószínűleg épp akkor pillantja meg gyermekét… a kitolási szakasz vége… A babáját figyeli, akiért kezeit nyújtja, örömben, könnyben, sírva nevetve….

                              

És nézek egy másikat. Saját kocka. Ezen az anya térden áll. A babát a lábai között  két kéz nyújtja oda neki. Saját ruhája van rajta, nincsenek zsinórok, szíjak, a térde mellett egy kis Dopler jelzi a szakmai hátteret. Akkor pillantja meg a gyermekét, akárcsak az előző esetben.. Arcán az öröm könnyei, negyvennyolc foga fehéren virít, földöntúli a boldogság az első ölelésnél. Nem lóg belőle infúzió, nem torzolt a szeme, az arca az erölködéstől, egyszerűen jelen van, teste-lelke-szelleme teljes felelősségében.

Ahogy nézem ezt a két fotót egymás mellett, elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon melyiket mutassam majd a lányomnak, ha szülni készül. Hogyan szeretném én látni őt akkor, amikor először ölelheti magához a babáját? Ha ezt egy fiatal lány, nő, meglátja, hogy a szülés a teljes kontrollvesztésről szól, arról, hogy nem lehet beleszólása a saját testébe, a saját életébe, hogyan mondjam neki azt, hogy a szülés a temészet csodája, a korona a teremetésen? A beavatódás, az anyává szentelődés ünnepe? Kikötözve, kiszolgáltatva, erőtlenül? Csak a szeretet azonos a két képen, ami a szemükben csillog a gyermekre nézve.

Elnézést a hasonlatért, de nem tudom kizárni ezt az agyamból. Évekkel ezelőtt kísértem egy családod, három alkalommal is. Az első babájuk születése után az apa, aki állattartással is foglakozott ezt mondta: „Nem értem az orvostudományt… a magam józan eszével rájöttem arra, ha kikötöm a tehenet ellés előtt, hogy ne kelljen a borjút keresni, sokkal gyakrabban kellett az állatorvost kihívni. Ezért úgy gondoltam, kevesebb energiám fecsérlem azzal, ha megkeresem a borjút és hagyom az anyát szabadon. Az én feleségemnek akkor miért nem járt a szabadság, mikor azt kérte a kórházban, hadd sétáljon, mert akkor jobban érzi magát és könnyebben éli meg a hullámokat?”

Nézem a képeket, és én sem értem… Hol van az a rengeteg erő, ami bennünk van? Mennyivel könnyebb lenne az anyaság, ha a szülés kútja önbizalommal telne meg? Ha azt élné meg az anya, hogy egyedül, a maga erejéből és a többiek támogatásával adott életet és ezt senki nem akarná elvenni tőle? A szülés profitja miért nem azt illeti, aki végigcsinálja?

Szeretném, ha a lányom profin szülne és élményeinek profitjából ő épülne és a családja. Kényszer, kiszolgáltatottság és szíjak nélkül, szabadon…

AZ EMBERI BOLDOGSÁG LEGFONTOSABB FAKTORA

Rengetegszer hallom a barátaimtól azt a mondatot, hogy én már nem akarok szomorú lenni, én már nem akarok szenvedni, én már boldog akarok lenni.. Bárcsak jönne már egy új kapcsolat, egy új férfi vagy nő, egy új munkahely, mert ez nem jó, ami van, de majd ha az elképzelésem megvalósul, boldog leszek… Aztán meg persze kell az új ház, az új ruhatár, az új autó, ha lehet egy másodautó is, márkás szemüveg, olyan táska, aminek az árából Afrikában egy falu él meg egy teljes évig és még sorolhatnám a vélt boldogsághoz nélkülözhetetlen elemeket.

Aztán megjön az új kapcsolat, az új munkahely, az elsőre normálisnak tűnő főnök, és mégsem lesz boldog, és kezdődik elölről a kör… Az új cuccok is örömet okoznak pár pillanatra, de amint elműlik a pillanat varázsa, nagyobb űrbe kerül a boldogságra vágyó, mint amilyenben azelőtt bármikor is volt.

Gyakran összekeverjük a boldogságot az illúziókkal. Az illúzióvilágban minden az elképzeléseink szerint alakul, nem kell vitázni senkivel, pontosan megértik a kéréseink és szeretettel reagálnak minden óhajunkra korlátok és határok nélkül. Aztán jön az is, hogy az anyagi javak hajhászása és megléte nem feltétlenül jelent boldogságot. Hiszen rengeteg gazdag és korlátlan anyagi háttérrel rendelkező ember boldogtalan. És még azt se felejtsük el, hogy az, akinek az ölébe hull a végtelen gazdagság, pl.megnyeri a lottót, nem boldog lesz, hanem sokkal mélyebbre lép vissza rövid időn belül, mint amilyenben azelőtt volt.

Sok-sok éve elmélkedem ezen és volt is egy gondolatmenetem, amit most egy kutatás meg is erősített.  Nem az anyagi, nem a jólét, nem is a tárgyi javak, nem a pénz és nem is az egészség a legfontosabb boldogság-faktor, hanem a kapcsolatok, ezen belül pedig a szeretet.

Az, hogy szeretve érzed magad, az, hogy szeretni tudsz, bármilyen helyen és időben, bármilyen térben és anyagi feltételek között boldogsággal tölt el. Mennyire csodálatos is ez, hiszen az, ami boldoggá tud tenni és teljes szabadságot ad valami olyasmi, ami semmibe sem kerül, korlátlan mennyiség áll belőle rendelkezésünkre, és nem kell attól aggódnunk, hogy ellopják, vagy rossz dologra használják. Nem véletlenül minden vallás és hitrendszer a szeretetre épül. Krisztus azt mondja, a törvény betöltése a szeretet, és az összes próféta és más vallás alaptana is ez. 

Egy 75 éves tanulmány igazolja a tudomány oldaláról is azt, hogy a szeretet adja a fényt az emberek lelkében és hozzásegít ahhoz, hogy örülj, mosolyogj és a vihart, a nehézségeket is hálával fogadd.  Mert, ha szeretve vagy, akkor megvan mindened akár ezer forit van a zsebedben, akár milliók, hiszen nincs minőségi különbség az anyagi javak birtoklásától.

Ugyanakkor ez a tanulmány arra is kitér, hogy nem attól függ a boldogság, hogy hány barátod van, párkapcsolatban élsz-e vagy vannak-e gyerekeid, élnek-e még a szüleid, stb., hanem, hogy azok a kapcsolatok, amik az életedben vannak milyen minőségüek… Mennyire érzed kapcsolataid által azt, hogy szeretnek, elfogadnak, és azt, hogy te mennyire vagy képes arra, hogy szeress.

És ezzel a gondolattal a Harvard okos tudósai és kutatói alá is támasztották az én tézisem, hogy mindegy, mi történik az életedben, hogy merre sodor az élet, az a kérdés, hogy ezt Te, mint holisztikus egység, lény, személyiség, hogyan éled meg. Mit tudsz hasznosítani belőle és merre görgeted tovább életed kerekét….

AZ ERŐS NŐTŐL A FIÚ MEGIJED, A FÉRFI BELELKESEDIK…

Nők sokasága marad egyedül, egy vagy több gyerekkel, egy vagy több tönkrement házasság után és gyakran reménytelennek tűnik egy megalapozott, egyenrangú, mellérendelt viszonyokon alapuló kapcsolat megtalálása.

Pedig ezek a nők szépek, okosak, dolgoznak, megfelelő egzisztenciával rendelkeznek, 40 fölött, amikor már nem elsődlegesen új gyereket szeretnének, hanem felnevelni a már meglévőket, békében, szeretetben, odaadásban. A nagy probléma azonban az, hogy a partnerjelölt az első adandó alkalommal, amikor felelősségvállalásról hall, felveszi a nyúlcipőt és messze rohan. És ezek után jól meg is magyarázza saját gyávaságát és ezer okkal alátámasztja tetteit..

Sok hasonló helyzetben lévő nőt hallgatok meg nap, mint nap… A történet általában hasonló, válás, gyerekelhelyezés, apa nagyjából semmivel nem támogatja gyerekeit, mossa kezeit, hiszen mindenkinek nehéz a lét… Aztán anya beveti magát a munkába, hiszen egyedül 3-4 főt kell eltartania, mikor hazaér tanul, leckét ír, gyerekekkel eltölti az estét, lefekvés után még átnézi a másnapi tennivalókat, összerakja a lakást/házat, esetleg megfőz másnapra és mielőtt elájul a fáradságtól még tanul egy keveset, hogy a már meglévő diplomája mellé valami újat is be tudjon csempészni.

Aztán időről időre eszébe jut, hogy önmaga is élőlény, saját vágyakkal, érzelmekkel, szükségletekkel, és körülnéz az ismerősök között, hátha van olyan, akivel jól esne egy-egy könnyed estét eltölteni… Vagy a cybervilágban próbál társra lelni, de gyakran már annak is örül, ha a pasi helyesen leír egy összetett mondatot és a „jól nézel ki, szeretnék tőled többet is egy csetnél”-en kívül esetleg azt is megkérdezi, hogy van, milyen napja volt… Érzelmekről beszélni teljesen reménytelen, mert erre villámsprint a válasz…

És természetesen magában keresi a hibát, de ez csak részben igaz… Az erős nő sok férfi számára mumus… Ha egy nő szép, csinos, és még az IQ-ja sem negatív, az bizony óriási hátrány a legtöbb férfi számára. Mert anyukájuk van, gyakran nem is csak egy, és szeretőnek egy ilyen kaliberű nő nagy kihívás, kár bele az energia, mert nagy a bukta veszélye… Mi van, ha kiderül, hogy még nem nőtt fel, és fogalma sincs arról, hogyan kell egy Nőt Férfiként szeretni, tisztelni, kényeztetni? És mi van akkor, ha belebukik ebbe?

Általános iskolás fiúkat kérdeztem ma arról, hogy édesapjuk szokta-e őket udvarolni tanítani? 100%-ban nemleges választ kaptam. És arra a kérdésre, hogy honnan tudják, hogy szüleik szeretik egymást is elég zavaros volt a kép. Akkor hogyan van lehetősége egy fiatalnak megérni? Ha a szülei is éretlenek még?

Hol van az a Férfi-generáció, amely büszkén vezeti be fiát a felnőttlétbe? Aki megtanítja arra, hogy, ha megfogan a barátnője, vállalja a tettei következményeit? Van egy kedves ismerősöm, külföldön él. A lánya 16 volt, amikor megfogant, ma a kislánya 8 éves. Szülés után befejezte az iskolát, most újra főiskolára jár, mellette dolgozik, ugyanúgy, ahogy az apja is. A második gyerekük 22, most lesz apa. Saját kézzel építi a házát a kis családjának, mert jön a gyerek… Nappal tanul, délután dolgozik a családjáért… Biztosan az a megoldás, hogy szőnyeg alá seperjük a dolgokat vagy nem nézünk a piros elefántra a sötét szobában? Szerintem nem.

A felnőtté válás első ismertetőjele, hogy vállaljuk a felelősséget önmagunkért. És amig ezt a leckét nem tanuljuk meg fiúk maradunk és kislányok. Csakhogy egy nő férfira vágyik, kisfiúra nincs szüksége a sajátján kívül… Ezért menekül a fiú, ha erős nőt lát. Nem a nő elől fut, önmaga elől. Saját démonai, saját félelmei elől. Csak akkor legalább egyszer vállalja ezért a felelősséget. Magáért, nem másért…

MIÉRT FÁJ A SZÜLÉS?

Sokszor, pontosabban majdnem mindig azzal a kéréssel fordulnak az anyák hozzám, hogy segítsek nekik abban, hogy a lehető legkevesebb fájdalommal ’vészeljék’ át a saját gyermekük szülését.

Az első alkalmakkor megpróbáltam azonosulni ezzel a hozzáállással, de valami nálam mindig fura volt, valahogy ez az elvárás nem passzolt a puzzle-ba. Évek alatt kialakut bennem egy kép a fájdalomról, ami lehet, hogy kissé tabudönegtő, de eredetinek mindenképp az.

A mai civilizáció, a szocializáció és a társadalmi szokásaink elvették tőlünk a jogot és a lehetőséget, hogy megéljünk dolgokat. A legtöbb esetben az álszentséget, a maszkokat dícsérik, értékelik, gyakran az őszinte szót semmire sem értékelik, sőt, megnehezítik annak az útját, akinek a gondolatai megmutatkoznak. Nem szívesen fogadnak be olyan egyéneket, akik eltérnek a normálistól, bár a norma az egy átlag, ami a két végletből alakul ki. Különféle fóbiák ütik fel fejüket időnként, és nem látjuk, hogy a saját fantáziánk gyümölcseitől félünk. Na, de mi is akkor a helyzet a szüléssel?

Vegyük a tényeket sorra:

  • A szülés egy élettani történés, ami arról szól, hogy a test a fokozatosan erősödő kontrakciók hatására egy folyamatot indít el, ami alatt a méhszáj megérik és megnyílik, kiengedve az addig szorosan benn tartott babácskát. Ehhez hasonló a méhszájnak a pár miliméterre történő megnyílása, amikor a menstruációs vért engedi ki magából, és van olyan, akinek ez is komoly fájdalommal jár. Eleink sokkal korábban kezdtek el szülni és nem féltek a szüléstől, ennélfogva sokkal könnyebben is át tudták adni magukat a folymatnak.
  • A fájdalomra szükség van, hogy az agy visszajelzést kapjon a hormonállásról. Ezt kevesebben tudják, hogy a fájdalom egy jóbarát, aki közelebb hozza a születendő gyermeket. Nem büntetés vagy átok, hanem áldás, segítő. A szülés alatti kontrakciók egy kört futnak be. Az agy elkezdi a hormonkoktélok előállítását, amivel elindulnak a kontrakciók, ezek segítik lefele és kifele a babát, visszajeleznek az agynak, hogy mennyi összehúzó és mennyi bódító hormonra van a szervezetnek szüksége és e kommunkáció eredményeként az anya állandó megfigyelés alatt (a saját szervezete megfigyelése alatt ) vajúdik. Ha kikapcsoljuk a kör bármelyik alkotóelemét, ott szakadás történik, a kommunkáció nem lesz zökkenőmentes és komplikációk nagyobb eséllyel következnek be. ( A hormonoknak külön cikket szentelünk)
  • A fájdalom a testben levő félelem mértékével szorosan összefügg, ezért minél relaxáltabb az anya, annál lazábbak a szövetei, főleg a méhszáj és a medencealapi izmok, ennélfogva a teljes vajúdás egyszerűbb, gyorsabb, kevésbé viseli meg az anyát.
  • A magas adrenalinszint is befolyásolja az anya fájdalomérzetét, minél jobban küzd és minél jobban agyban van, annál nehezebb az elengedés, a lágyulás, a megnyílás a vajúdás ereje előtt.

Mi tehát a megoldás? Át kell programozni az agyunkat, a problémakereső hozzáállástól el kellene jutni a helyzetmegoldáshoz. A feszültséget, az irreális elvárásokat javasolt elengedni, ahogyan a babát is. A félelmet oldani lehet relaxációval, meleg vízzel, különböző stresszoldó technikákkal, érintéssel, masszázzsal.

Ha a félelmet oldjuk, megszűnik a feszültség, ez pedig a fájdalmat semmisíti meg. Az, hogy kinek mi a legjobban működő módszer, egyénfüggő. Minden test másképp működik, minden anya másképp szül.

ITT A SULI: HOL VANNAK A SZABAD, TÁMOGATÓ ISKOLÁK?

Azért írom le mindezt, mert a mi kálváriánkból talán más is tanul, informálódik, aki lakhelyváltás miatt kényszerül új iskolát választani. Szeretném hinni, hogy egyediek vagyunk és csak velünk esik meg hasonló, de nem igaz. Mit kell tennie egy anyának, hogy gyermekei azt az oktatást kapják, aminek segítségével  kiegyensúlyozott, stabil, boldog gyerekké váljanak?

Két gyereket nevelek, mindketten iskolába járnak már. Óvódáskoruk óta az alternatív oktatás mellett tettem le a voksom. Nem úri hóbort miatt, hanem azért, mert amit láttam a környezetemben, nem tetszett. Nemrég jártam egy jó nevű óvódában, ahol a földszinten lehetett hallani, ahogy az épp ügyeletes óvónéni torkaszakadtából nevel. És ezzel nem azt mondom, hogy anyaként én nem emelem fel a hangom, de a gyereknek fontos a szeretetteljes környezet…na ez nem volt a friss tapasztalásomban. Az én gyerekemre nevelés céljából SE üvöltsön senki: ha nem tudja a saját feszültségét levezetni, hogy akarja megtanítani a gyerekem a stresszkezelésre?

A fiam megpróbálta a hagyományos oktatást. Második osztályban, novemberben még sírt a suli előtt, mert nem tudta jól érezni magát. Folyton feszengett, próbált megfelelni az elvárásoknak, de nem sikerült… Az egyik tanító megnyugtatott, hogy ne parázzam túl, be fog törni… Abban a pillanatban kivettem a gyereket az iskolából, erősödni adtam oda, nem betörni. Tehát kezdtük az alternatív oktatási rendszerbe való beintegrálódást. Nem vagyok egyetlen fanatikus csoport tagja sem, szeretem az egyensúlyt tartani az életünkben és szeretném ezt tapasztalni az oktatási intézményben is…

Aztán költöznün kellett. Az elmúlt két évben folyamatosan kerestem az új lakhelyünk melletti alapítványi, alternatív, befogadó iskola ajtajának a kilincsét… nem nyílnak. Hiába járt oda a testvére a gyerekeknek, hiába nem ismerünk más rendszert, hiába minden kérés és rimánkodás, az előképzettségem, az elhivatottságom kevés. Túljelentkezés van: az, hogy valaki beköltözik a  körzetbe, nem számít. Sok más gyerek áll a sorban, azoknak sincs hely…

Az állami oktatásból annyian menekülnek, hogy lehetetlen bekerülni alapítványi iskolába. Gyerekek sokasága várólistás, nem találják a helyüket. A pszichológusok rendelői tele vannak azokkal a diákokkal, akik túlterhelten, kiégve tablettákon élnek… ez a jövő? Könyörgöm, hallgassa már meg valaki azokat, akik szeretnének mást adni a gyerekeiknek, mint a “majd betörik”-féle iskolák…

Felháborít és elkeserít, hogy ezt kell adnom a gyerekeimnek. Hogy nincs választásom, nincs lehetőségem. Hogy nem az a célja az oktatásnak, hogy egészséges, független, önálló és boldog felnőtt váljon a jövő generációból, akik majd kifizetik a nyugdíjainkat, hanem arra gyúr, hogy jól megnyomorítsák az érzelmi burkot, nehogy felnőtté váljanak, mert akkor a szörny elveszíti amúgy is láthatatlan erejét.

Tisztelettel megemelem a kalapom a kivételek előtt, de sajnos a környezetemben nem találtam ezekből, bár kerestem. A ti gyereketek állami, alapítványi vagy magániskolába jár? Volt lehtőség választani? Mik a tapasztalatok?