AZ ÉLET KULCSA AZ AKARAT ELENGEDÉSE


kép: pixabay.com 

Annyian kérdezték már tőlem, hogy mi a a titka annak, hogy olyan jófej gyerekeim vannak. Meg jön a mindent és mindenkit kiborító vállveregetés, hogy neked annyira könnyű meg az ehhez hasonlók. És aztán az is, hogy persze, a te gyerekeid nyugodtak, jól neveltek, szót fogadnak… Tényleg azt hisszük, hogy vannak jó meg kevésbé jó gyerekek, netalántán rosszak? Aztán továbbgördítve a gondolatot, lehet, hogy vannak jó és kevésbé jó anyák? Milyen alapanyag szükségeltetik a nagyon jóhoz? Mert a jó gyerek jó anyának dukál, vagy mégsem?

Még nagyon az elején tartottam, a babám épp hogy az agyamban fogant meg, amikor egy életre az agyamba véstem az alábbi mondatot: a gyerek akkor jön, amikor ő akar és nem akkor, amikor én akarom… Mennyire brutál mély igazság, évekig ízlelgettem magamban. Mert akarok-e gyereket, igen… Tudok-e akaratból foganni? Nem. Mert a foganáshoz befogadás kell: puhaság, lágyság, melegség, finomság, energia, erő, szenvedély… Akarat pont nem, mert az befeszít, merevvé tesz, és az a testrész, aminek merevnek kell lennie a foganásban, nem a nőt ékesíti.

Aztán a várandóssághoz kell-e akarat? Nem árt, de nem is használ… Olyan, mint a döglött lovon az új patkó: szépen csillog, de menni nem fog vele. Jó, ha akarunk bármit is, de nem sokat használ… Az információ, a tudatosság, a megélés, az elfogadás, a pillanatnyi öröm és boldogság nélkülözhetetlen, de az akarat kevés, sőt inkább nevezném károsnak. Mert esetleg, ha a lélek, ami szívünk alatt növekszik, visszatér, hiába akarjuk itt tartani, nem fog menni… Csak a kudarcélmény lesz nagyobb és mélyebb… A cél, tudás nélküli akarás visszahúz, dühít, elvonja a fókuszt.

Majd jön a szülés… hiába akarsz szülni mondjuk most. Ha a tested, a lelked, a baba érettsége és a csillagok állása valamint a teremtő energia nem úgy gondolja, nem fogsz szülni. Hiába akarsz…a fejedre állhatsz, toporzékolhatsz, összeveszhetsz mindazokkal, akik szeretnek, nem segít..

Én az anyasággal tanultam meg a leckét. Akármennyire is szeretném, hogy tökéletes körülményeket teremtsek a gyerekeimnek, nem tudok. Az akaratommal csak az elvárásaim halmazát dagasztom egyre nagyobbra. Ha nagyon szarkasztikus akarok lenni, a WC-n is hiába akar az ember…nem az akaraton múlik az ürítés. És orgazmust sem akarva élünk meg… pedig hányszor akarod, és nem megy. Próbáltál már akarva szerelembe esni? Amikor megmagyarázod magadnak, hogy miért és hogyan… nem megy… Micimackónak sem ment, pedig ő csak gondolni szeretett volna…

Akarni meg tenni az kettő. Bármilyen élethelyzetről vagy pillanatról legyen szó. Amikor megértél a fealadatra, a megoldás valahogy rádtalál. Nem tudom, hogyan működik, de olyan, mintha egy picit mindig résnyire nyitva lenne az ajtó… és amikor kész vagy rá, kinyílik. Odasündörög melléd, és olyan, mintha mindig is ott lett volna, csak eddig te nem láttad. Mintha elképzelted volna a vázlatát és a hited megtöltötte volna élettel. Nagyon gyakran sokkal tökéletesebben érkezik, mint ahogy valaha is el tudtad volna képzelni. Mert az élet ilyen spontán játék. Kezedben a kulcs…

AZ ÉN HÜVELYEM NEM VARÁZSGÖMB

A szülés egyik legnagyobb, ha talán nem a legnagyobb, aggyal felfoghatatlan kihívása, hogy fogalmunk sincs arról, mikor kezdődik majd el, meddig tart és mikor lesz vége. Tehát az idő… folyamatosan rákényszerülünk arra, hogy a MOST-ban legyünk.

Eszeveszetten küzd ez a tapasztalás ellen az elme és mindent megpróbál ilyen-olyan úton biztosítani. Bármennyire is szeretnénk tudni, konkrét választ erre a legjobb szakember sem tud adni. Persze van a sacc per kábé meg a protokoll szerinti esetek átlagolása, de ezek eltörpülnek az asszonyi test csodás működésével szemben. De egyik orvos sem jós, hogy precízen lássa a jövőt, ne várjunk el senkitől kompetencián kívüli megerősítéseket…

Egy tünet nem tünet, mondja a pszichológia és a szülés becslésére is ez érvényes. Sokunkat megtéveszt a méhszáj nyílási állapotát diagnosztizáló információ, bár ez nagyon kevés releváns információval bír arról, hogy valójában mikor tarthatjuk már végre kezünkben a gyermekünk. A test órája és a falon lógó között óriási különbség van.

Szemléltetném is ezt gyorsan két esettel. Az elsőben az anya, legyen Kinga, külföldön él, a tengeren túlon, családjától messze. Kapcsolata a gyerek apjával eléggé megromlott a várandósság alatt, az apa nem nagyon vágyott erre a babára, de beadta a derekát. Szépen meg is indult a vajúdás, sitty-sutty 2 óra alatt eljutott 8 cm-re, ami elvileg azt jelzi, hogy nemsokára, mondjuk kb fél óra-egy óra alatt eltűnik a méhszáj és megszűnik az akadály a baba előtt. Semmilyen beavatkozást nem kapott a jelen lévő szakemberektől, a burok ép volt, amikor az apának eszébe jutott magyarázni a bizonyítványát a bábák előtt. Erre az anya annyira felkapta a vizet, hogy akkora csetepaté kerekedett, ami okán az anya összepakolta az apa cuccait és kidobta a házból (szó szerint). Mikor végzett a dolgával jött rá arra, hogy elmúlt a vajúdása. Leállt. Teljesen. És míg fél órával azelőtt már a baba fogadására melegítették a takarót, akkor már egy aprócska összehúzódása sem volt. Vártak. Hosszú perceket. Órákat. Majd, mivel semmi egészségügyi indok nem volt rá, a segítők visszahúzódtak. Négy napig tartott, míg újra megindult a folyamat és szinte az első összehúzódások után megszületett a baba. 4 napig sétált az anya, élte az életét, 8 cm-re nyitott méhszájjal…

Ennek az ellenkezője is igaz. Kísértem egy szülést nemrég. Kórházban voltunk, csodásan alakult minden, kívülről a testi jelekből valamint a mozdulatokból, hangokból azt érzékeltem, hogy szépen zajlik a folyamat. Aztán egyszer csak megérkezett az orvos, hüvelyi vizsgálat és megállapította, hogy 6 óra alatt ujjbegynyi tágulás történt. Aztán újabb 5 óra következett, a leleten nem sok változás történt. Másodszori nekifutás után megkérdeztem az anyát, hogy mi tartja vissza attól, hogy megszülje a gyerekét. Visszakérdezett, hogy szülhet? Mondtam neki, hogy persze, csak ő teheti ezt meg. Nem telt el 20 perc, a kezében tartotta a gyerekét úgy, hogy egy órával azelőtt még csupán ujjbegynyi volt a tágulás.

Sok ilyen történetet tudok, sokat kísértem és még többről hallottam praxisom során. Ezek, mint apró gyöngyszemek a női test bölcsességét bizonyítják. Hiszen a szülés akkor is életet adott, amikor nem volt falióra és nem próbáltuk folymataink a normálisba beszorítani. Én azt tapasztalom, hogy annyi normális szülés van, ahány anya, annyi megküzdési stratégia, ahány szülés. Van úgy, hogy egymás tapasztalatához próbáljuk mérni a sajátunkat, de az nagyrészt időpocsékolás. Hiszen valójában fogalmunk sincs arról, hogy a másik mit érez, csak el tudjuk képzelni azt. Ami megint a saját énünk vetülete.

Kismamák, ne aggodalmaskodjatok, ha a mérce nem épp a te érzéseid és belső bölcsességed támasztja alá. A magadba vetett hit, a természet csodájának az alázatos elfogadása meghozza gyümölcsét ott és akkor, amikor a legnagyobb szükséged van rá.

MÚLT, JELEN, JÖVŐ – TE HOL IS VAGY?

Ha szorongsz, a múltban vagy, ha aggódsz, a jövőben, ha jól érzed magad, akkor meg a jelenben. Talán másodperc töredékeiben percekben mérhető a napi jelenben tartózkodása egy átlag embernek. Vagy a múlt fájdalmain rágódik, vagy a jövő kilátástalansága miatt aggódik, és úgy éli le az életét, hogy azt sem tudja, mi is történt benne valójában.

Egyszer hallottam egy viccet, ami egy tyúkról szólt és halála előtt, amikor lepörgött előtte élete filmje, csak egy szemétdombot látott, amin kapirgált, amióta a tojásból kikelt. Akkor megfogadtam, hogy én felemelem a fenekem a kényelmes fotelomból, és kiemelkedve a komfort zónámból megtanulok élni. Most. Ma. Mert holnap nem biztos, hogy lesz.. nekem…

Minden életszakasznak megvan a maga szépsége, félelme, vágya. Talán az anyaságba sűrítjük össze az összes félelmünk, aggódunk a gyerekért, szorongunk a holnaptól… miért is? A felnőtt szorong, vagy a bennünk fel nem nőtt gyerek, aki nem talált vígaszra akkor, egykor, nagyon régen.

A szülésben tapasztaltam először a MOST-ot. Azt a nagybetűst. Beleborzongok még ma is, amikor eszembe jut.

Ahogy a szülés labirintusában haladva teljesen megnyílik a méhszáj, nem a fájdalom tűnik el, hanem az őt körülvevő külsőség. A belső dobog, halad, teszi a dolgát, egy ritmusra lüktet a világmindenség szívével. Az Ego viszont eltűnik, megsemmisül. Nincs akarat, nincs tudat, teljes metamorfózis. A kint kerül bentre, a bent kintre és ebben a dervistáncban test szakad ki testből. A lelki elengedés pedig megfogan. Az elengedés nem egyszerre történik. Szakaszosan, mint minden más az életben. Fokozatosan engedünk el, mert egyszerre nem lehet. Az akkora változás, ami feldolgozhatatlan.

Aztán rájöttem, hogy, bár nem is ennyire intenzíven, de máskor is megéltem ezt az érzést. A gyönyör pillanatában. Akkor nem számít a múlt, legkevésbé a jövő, csak a pillanat van. A megélés, a szépség, a teljesség, az egység. Két ember egymás szerelmében összeolvad a MOST-ban. Ez a teljesség megélése, az az egység, ami nem arról szól, hogy kék-e a szeme vagy kerek-e a hátsója. Az sem számít, hogy a sárga csekk postára került-e már… csak a befogadás van, az áramlás.

A meditáció hasonló teljesség érzetet hoz. És a tánc is. A sport. Minden, amibe bele tudunk feledkezni, az, ami elvonja figyelmünk röpke halandósságunkról, lélekmardosásunkról, fizikai óhajainról és arra a békére koncentrál, ami ki és beteljesít. Ami elhiheti velünk egy-két pillanatra vagy hosszabb időre, hogy minden a legnagyobb rendben, bennünk rezeg az élet szépsége és az isteni tökély rajtunk keresztül látja és láttatja egyik arcát.

Ez az a pillanat, amikor a feltétel nélküli szeretet elönti életünket, feltötve kiéhezett sejtjeink az életadó elixírrel. Tápláló nektár, aminek az íze megrészegíti a művészeket a színpadon vagy a festővásznak mögött, aminek kegyelméből szerelmek szövődnek és gyermekek láncolódnak szüleikhez egy életre.

Próbáljuk meg a MOST határait kifele tolni. Minél több időt töltünk a jelenben, annál békésebbek, elégedettebbek leszünk, annál szebben süt majd a nap fejünk felett és annál nagyobb tudatosságra teszünk szert. Aki hisz, az tudja, hogy minden a javára van. A jó is, a kihívás is. És minden pillanatban a belső összhagot keresi, ami a csillagok dallamát énekli hol alig hallhatóan, hogy teljes hangerőre tekerve….

MIÉRT HALUNK BELE AZ ANYASÁGBA?

Blogon olvasom a posztokat… Sorban, anyák írják ki magukból a fájdalmaikat, elvárásaikat és azt, hogy szaranyának érzik magukat. Nem egy-kettő…tömegével. Egyik kicsattanásra sok-sok válasz, hasonló érzésekkel, hasonló problémákkal…

Problémák? Kihívások? Elvárások? Mindegy, minek nevezzük őket… kezdem azt hinni, hogy belehalunk az anyaságba. Legalábbis abba, hogy annyira rohadtulnagyoneszméletlenjól akarjuk csinálni…

Az én kérdésem az, hogy lehet-e?

Tényleg annyira naivak vagyunk, hogy elhisszük, hogy majd a gyerek mellett, a négy fal mögé bezárva képesek vagyunk arra, hogy az egész udvarház ügyét-baját rendezzük? Hogy, mivel  otthon vagyunk egész nap, képesek vagyunk mosni, főzni, takarítani, kertészkedni, vasalni, gyereket igény szerint, kötődően nevelni, felmosni, bevásárolni, hazacipelni az ásványvizet, desszertet készíteni, szórakoztatni és esténként vadmacskát játszani, ha a partner arra vágyik…NEMNEMNEMNEM…

Ez a szerep, amit magunkra ráncigálunk a szülés után, a kisgyermekes időszakban nem létezik, csak az illúzióinkban. A Szuperanyu az a nő, aki kér és elfogad segítséget, hogy a sok szerepben és munka között ne haljon bele. Mert a gyereknek anyára van elsősorban szüksége, nem egy emberi robotra, aki időről időre azt érzi, ha még érez egyáltalán, hogy vége, nem bírja tovább, belehal, elfogy az ereje…

És senki ne jöjjön nekem a régi mintákkal. Régen nem pucoltak ennyit, nem ettek ennyit, nem dolgoztak ennyit. Nem volt ennyi ideig egyedül egy nő, nem maradt magára egész nap a pelenkával és nem akarta megmutatni a világnak, hogy majd ő a legeslegtökéletesebben és legmakulátlabbul nevel csodagyereket, hogy az egész világ, beleértve saját édesanyját és anyósát is, megcsodálja…

Ami viszont hiányzik a régmúltból az, hogy úgy van jól, ahogy van. Ha fut a ház, csukd be az ajtót, ha vasalatlan a ruhád, cseréld le olyanra, amit nem kell vasalni, egyél akkor, amikor a gyerek, aludj akkor, amikor a gyerek és robotolj akkor, amikor a gyerek.

Nem kell folyamatos cselekvéssel igazolni azt, hogy otthon vagy, ANYAként.

Elég, ha a gyerek eszik, iszik, nő, fejlődik és maszatosan boldog. Elég, ha azt tanulják meg, hogy a szüleik emberi lények, akik élvezik a munkájuk gyümölcsét, akik nem halnak bele egy álom kergetésébe, ami sosem válik valóra. Az elég jó példa, ha a gyerek nem azt látja, hogy steril körülöttük minden, mint egy mauzóleumban, és nem lehet a szőnyegre lépni, amiért hónapokig éjt-nappallá téve dolgoztak szülei. Mert azzal az az üzenet kap a gyerek, hogy a munkának a gyümölcse nem hoz örömet, csak még több munkát és szenvedést. Ha a szülő azzal tölti az életét, hogy olyan munkát végez, amit nem szeret, amivel olyan javakat vesz, amiket nem élvez, miért lenne jó élni? Mi az a példa, amit a gyerek követni akar? Boldog gyereket akarsz nevelni? Akkor mutass neki példát, légy boldog. Ragyogj, ha nem is tökéletes a kasznid és a házad is elbír egy kis tuningot….

Hidd el, annál nem tudsz többet adni a gyereknek, mint a figyelmed és a szereteted… ez az egy, illetve kettő, amivel nem kell fukarkodnod, az összes többit elengedheted. Ha nincs időd főzni, rendelj kaját, vagy egyél tésztát tejföllel, virsli is van mindig egy családban, ha a takarítás marad el, kérj segítséget vagy hívj egy takarítót, stb… Csak  magad ne aprózd fel, mert Te egyedi és megismételhetetlen vagy…azért választott Téged a gyermeked, hogy Tőled tanuljon.. Lazulj bele és kész. Nem kell belehalnod.

ÉDES TEHER VAGY TERHES GYÖNYÖR?

Terhes-e a nő, ha babát vár? Projekt-e a baba vagy áldás? Élhetünk-e egy új élőlénnyel a pocakunkban “normális” életet, vagy gyökerestől változtassuk meg az életünket, hogy megfeleljünk a társadalmi félreértéseknek, féligazságoknak, ijesztgetéseknek és babonáknak? Van-e egyáltalán alapja annak, hogy a babavárás egyre kórosabb állapotnak számít? Hogyan segítsük ezekben a hónapokban azt, hogy örömben, szeretetben gömbölyödjön az a pocak és ne szorongással tápláljuk magzatunkat…?

A várandósság nagy misztérium… megfogant a mag, és szárba szökik. A nő teste percről percre változtatja formáját, alakját, pillanatok alatt formálódik nemcsak a teste, hanem a lelke és az érzelmei egyaránt…

Egyik pillanatban a legboldogabb nő, a másikban zokogva üvölti bele félelmeit a párnába, amit a kívülállók nem annyira tudnak hova tenni.

Ráadásul a félidő körül, hamarabb vagy később is lehet, megmozdul valami ott benn, teste legmélyén és megváltozik minden, ami addig volt. Ez a perc után másként ragyog a Nap az égen és másképp kacsint a Hold, más a színe a Földnek és a szivárvány is szikrázóbb lesz.

Kicsit az instant világnak az a hátránya, hogy azonnal az eredményt akarjuk. Gyorsan-gyorsan, most, azonnal..

És ez a sürgetés a várandósságból is egy folymatos célirányos elváráshalmazt csinál.

Pedig olyan szép a nő, amikor babát vár. Mint a lefeketébb, leggazdagabb Föld, megvastagítja a méhfalát, amibe beágyazhat a magzat és megbújhat, fejlődhet, erősödhet addig, amíg magától életképessé nem válik… Mint a Hold, egyre inkább telik, kerekebb, fényesebb, lágyabb lesz. Kipirul az arca, csillog a szeme, kerekedik a melle és olyan mennyei aura lengi körül, ami mássá teszi, mint azelőtt. Megteremti maga körül a fészket, amibe beleszüli gyermekét, nem csak a fizikai síkon, hanem érzelmileg és szellemileg is. Mert a nő, ha várandós holiszikus. Egészben látja a világot, nem csak a felszínt kapargatja, mélyre néz… Ebből a mélységből hozza fel azt az ősi bölcsességet, amit ősanyáitól örökít át az utókornak…

Ez az óra arról szól, hogy hogyan találjuk meg a gyönyört a szépséget a várandósságban. Milyen tehnikáink vannak arra, hogy jobban együttműködhessünk a testünkkel, lelkünkkel, érzelmeinkkel. Érintünk pár banális kérdést is, hogy mit vegyünk fel, hogyan legyünk kényelmesen a testben és pár eszmei gondolatmenet is less, pl.hogyan teremtsünk stabil érkezést a családnak. Nem igérem, hogy mindezt humor és szarkazmus nélkül át tudom nektek adni, mert a lazulás egyik legegyszerűbb módja a nevetés. És amikor együtt nevetünk életünk kihívásain, már félúton vagyunk a tökéletes megoldáshoz…

SZÜLNI JÓ!

Annyi negatívat, rosszat, kiábrándítót lehet hallani, olvasni a szüléssel kapcsolatban. Traumahegyek, riogatások, az is csak egy nap-szerű okosságok versengenek a toplistáért a babát váró szülőpár nem kis megfélelmesítésére.

És hol vannak a jó élmények? Miért a nehézségeket oszjuk meg hakra-vakra, ahelyett, hogy a szülés jóságát, szépségét említenénk?

Szerintem több válasz is van erre a kérdésre. Az egyik, ha a traumákról esik szó, akkor egy jó kis együttérző sajnálatot vált ki a beszélő a környezetéből, övé a legszerencsétlenebbnek járó pálma. És gyakran azok, akik nem kapják meg a vágyott figyelmet, bármit megtesznek érte.

Aztán olyan is van, hogy a trauma sorstársaságot alakít ki az emberek között. Olyan jól el lehet tocsogni a közös sajnálkozásban, jól elmerülni a fájdalomban, a tehetetlenség érzésében.

Az is lehet, hogy a hallgató fél védelme érdekében nem mesélünk jó történetet. Nehogy kellemetlenül érezze magát az, akinek a szülés nem volt elég jó élmény. Bezzeg a cukrászcsodák ecsetelése nem esik ebbe a kategóriába… A tökéletes házasságokról szóló illúzió-mesél sem…

Ez a sor majdnem végtelen lehetne, épp emiatt született ez az előadás meg bennem. Egyszer, több évvel ezelőtt tarottam már ezzel a címmel előadást. Résztvett rajta egy pocakos anyuka, aki császárra készült. A másfél óra alatt kapott információ elég volt neki ahhoz, hogy nekivágjon a szülésnek, spontán, gyógyszermentesen. Sikerült neki maximális gyönyörben, saját erőből megszülni gyerekét. Mert akkor hallott először arról, hogy a szülés jó is lehet. Hogy a szülés alatt megtörténik a csoda. A mély transzformáció, ami a lányból anyát formál.

Ahhoz, hogy a szülést és az anyaságot a neki járó piedesztálra emeljük, igenis beszélnünk kell az árnyoldalak mellett a napos oldalról is. Pontosan tudnunk kell, ismernünk kell a szülés spirálját, a dinamukáját és azt, hogy ez miben segíti a későbbi fejlődésünket.

El kell végre felejtenünk azt a félremagyarázást, hogy a szülés kínszenvedés. A szülés munka, igen intenzív munka, ami hozzásegít az anyai magabiztosság, a női öntudat erősítéséhez.

Személyiségformáló ereje az önértékelésre leírhatatlan hatással van. Oldja a traumákat, segíti a fejlődést, összekovácsolja a családokat és a generációkat.

A megélés nem feltétlenül jelent fájdalmat. Nem a szülés körülményeit kell változtatni, hanem a szüléshez való hozzáállást. Meg kell adni neki a teret, a biztonságot, hogy az ereje megmutatkozhasson és szárnyakat kaphasson.

Okokat és megoldási javaslatokat kaptok, hogy hogyan integráljátok életetekbe az amúgy csodás szülést. Mert nem az számít, hogy mi történik, hanem az, hogy a történéseket hogyan éljük meg. És ez nem csak a szülsére, a szülőszobán igaz. Ha kíváncsi vagy a folytatásra, várlak…

SZUPERHŐS APÁK? LÉTEZNEK!

Apák napja kapcsán olvastam a sok-sok ömlengő üzeneteket a közösségi portálokon, és azon elmélkedem, hogy az életben hányszor adódik alkalom arra, hogy megköszönjük apáinknak az életünket, a szeretetüket, az odafigyelésüket, azt, hogy vannak, és hogy általuk mi is lettünk… És hányszor megyünk el az alkalom mellett, mert nem igazán tudjuk, mit és hogyan is kéne tenni, mondani…

Az én édesapám az a férfi, akinek a türleme és a szeretete végtelen, de mindkettőt nagyon el tudja rejteni illetéktelen és illetékes szemek előtt is. Abban a korban, amikor én születtem, nem azok a szabályok éltek, mint mostanság, mégis mindig, mindenhol jelen volt. Gyerekkoromban ő volt az, aki a szánkót az autó után kötötte és úgy „száguldoztunk”, aki a lovat befogta, ha tél volt és kivitt a nagy szánon, halálra ijesztett egy gázmaszkkal és elvitt a tengerre, mert ő is imádja a vizet, a hegyekbe sátorozni és körútra, hogy világot lássunk…

Ő az az óriás, akit születésem óta rajongásig szeretek, valahogy mégsem adtam tudtára hosszú évekig. Kamaszkorom csínjei és bakijai az ő figyelmét hivattak magukra vonni, hiszen kezdtem felnőni, de nem nagyon tudtam, hogyan kell azt csinálni… Láttam a mintát, de évekig nem tudtam azonosulni vele, mert nem láttam a közös vonásaink, pedig nemcsak külsőleg hasonlítunk egymásra nagyon… Megpróbáltam úgy viselkedni, ahogy gondoltam, hogy szüleim szeretnék, hogy viselkedjek, és sok-sok tanulás után jöttem rá arra, hogy nekik csak egy a fontos, hogy boldog és kiegyensúlyozott legyek.

Az én szuperhős-apa példám mára beintegrálódott a személyiségembe. Olyan részem lett, ami a gyökerem egyik fele. Az a fele, ami a külvilággal való kapcsolódásom támogatja. Az apa a gyerekének a világgal való kapcsolatát határozza meg. Az ő jelenléte ad egy gerincet, ami a világban vezet.

És bár a kapcsolatunk nem mindíg rózsaszín, ma már látom azt a vérvonalat, ami összeköt minket és gyermekeimben folytatódik.

Az édesapám tanított arra, hogy végigvigyem az akaratom. Hogy kiálljak az igazam mellett, hogy ne aggódjak a holnap miatt, mindig megvan, amire szükségem van.

Bár kamaszként nagyon szerettem volna autószerelő lenni, szerintem mindenki jobban járt, hogy nem az lettem…tudom, hogy örül, hogy szeretem a hivatásom, ahogy ő is teszi nap, mint nap. Tőle tanultam azt, hogy hosszú távban gondolkodjak és, hogy szívből adjak és ne észből. A hitem, a makacsságom, az önfejűségem nagy része tőle jön, a másik fele édesanyámé. És bár kamaszként nagyon meg tudtam szakérteni a felnőtt társadalmat, nagy hálával tartozom nekik.

Akkor láttam apu igazi arcát, amikor a fiam a kezébe adtam először. Akkor láttam az igazszívű férfit, aki bármire képes a családjáért és tüzön-vizen át, bár időnként morogva vagy duzzogva, de támogat – határtalan szeretettel, türelemmel és kitartással.

Egy cikk kevés ahhoz, hogy megköszönjem, amit kaptam Tőlük, és arra is, hogy minden emlékem megosszam. De arra elég, hogy elmondjam, bizalmasan hogy nem történhetett velem jobb, mint az, hogy a szüleim azok, akik és úgy szerettek és úgy neveltek,ahogy a legjobbnak gondolták, érezték. Nem lehet apák napját ünnepelni az anyák nélkül, ahogy anyák napját sem apák nélkül. Bár a mai világ más feladatokkal és helyzetekkel látja el a szülőket, és mára már magam is szülő vagyok, leírhatatlan hálát és büszkeséget érzek azért, hogy ők vezettek-támogatnak és jelen vannak az életünkben, mintát, hagyományt és múltat, ami által jövő adva nekem és gyermekeimnek.

Köszönöm… Isten életessen Tieteket, drága szüleim, boldog apák-anyáknapját nekünk.

FÉLÜNK VAGY ÉLÜNK?

Erősebben félünk a boldogtalanságtól, mint amennyire vágyjuk a boldogságot…legalábbis ezt a képet látom sok-sok ember szemében a szülőszobán belül és kívül egyaránt. Mert a boldogság vágya nagyjából megvan, mégis hol ban az jól megérdemelt eredmény?  Sokat morfondíroztam azon, hogy mi az, ami ettől távol tart sokakat? És megtaláltam a magam mostani megoldását. Azt látom, hogy a boldogság iránti vágy jelenléte kevés ennek megteremtéséhez. Mert a kudarctól, visszaesésétől, elutasítástól, boldogtalanságtól való félelem annyira mély és erős tud lenni, hogy minden tervezést, teremtést aláaknáz.

Ha egy picit elmélázunk azon, hogy minden energia, akkor elkezdjük látni azokat a finim aranyszálakat, amik összeszövik a mátrixot. Minden gondolatunk egy aranyszál, amikkel elkezdődik a fizikai teremtés. Amikor a gondolat mellé érzelem társul, elkezdődik a szellemi anyagba való konvertálása. Minél erősebb a csatolt érzelem, annál gyorsabb, stabilabb a teremtés. És a nagyok így teremtenek maguk köré mindent, amit megálmodnak, amit meggondolnak. De van egy nagy kihívása ennek…amikor nem a vágy testesül meg, hanem épp annak ellenkezője. Miért is van ez így? Hogyan alakulhat másképp? Miért nem azt teremtjük meg, amire annyira vágyunk? A válasz igencsak egyszerű. Abban az esetben, ha semlegesek tudunk maradni, érzelmeinket a vágyott állapot irányába fordítani, van lehetőségünk arra a tiszta teremtésre, amiről beszélünk. Azonban, ha a vágyott állapot ellentéte félelmet generál a tudattalanunkban vagy akár a tudatunkban, csak nem veszünk róla tudomást, sajnos azt fogjuk megteremteni. Mert a teremtéshez erő kell, és azt használjuk. Ami az erősebb, abba az irányba mozdul ki az ’ingánk’.

Gyakran áll a félelem a terméketlenség hátterében. És gyakran a terméketlenség oka az ettől való mély, intenzív félelem. Attól jobban félünk, hogy nem lehet gyerekünk, mint amennyire vágyjuk a babát. És az a nehézség ebben a mintában, hogy gyakran ez a félelem annyira mélyen van elásva a tudattalanban, hogy nem is sejtjük a jelenlétét. És aminek a jelenlétéről nem tudunk, nehéz azt komolyan venni és dolgozni vele. Mindenképp figyeljük az érzéseinket. Az, ha kimondjuk, hogy félek attól, hogy nem születik babám mit mozdít meg mélyen belül a lelkem mélyén? Van-e bennem húr, amire ez a mondat rezonál? Ne kapkodjuk el a választ… várjunk. Ízlelgessük a testünk reakcióit, figyeljük a véletlenül eszünkbe jutott mondatokat, helyzeteket, mert rejthetnek nagyon mély talányokat. Mondjuk el újra meg újra, míg igazán, mélyen tudunk válaszolni magunknak.

Ugyanez a helyzet akkor, ha szép szülésélményre vágyunk. Gyakran a jó szülés ellen pont a műtéttől való félelemmel állunk szemben. Kísértem egyszer egy kismamát, aki a szülésfelkészítőmön hallani sem akart a császárról, annyira félt tőle. A babája váratlanul a 38-ik hétben farosra fordult, egy csütörtöki napon. Aztán szombaton koponyavégű lett, majd következő csütörtökre újra faros. Viccből mondtam is neki, semmi gond, szombaton kell szülnie, mert akkor fejvégű a babóca. Aztán egy csütörtöki faros lelet után bejött hozzám beszélgetni. Telesírtunk egy százas papírzsepi csomagot, végighallgatta a műtéttel kapcsolatos információkat, feldolgoztuk a mélyen levő félelmeit a beavatkozásoktól, a tűtől, a vágástól és még az úton hazafele befordult gyermeke, akinek pontosan 3 nappal később életet adott, spontán, beavatkozások nélkül, gátvédelemben, ráadásul viharos gyorsasággal.

Nagyon fontos hozzávalója a teremtésnek a bátorság. Ez pedig a félelemmel való farkasszembenézést jelenti. A legnagyobb félelmünkkel való megküzdés és győzelem a magabiztosság egyik pillére. A félelem azt jelzi, hogy komforzónán kívül kerültél, ami lehetőség a fejlődésre. Minél intenzívebb, annál mélyebb és annál gyorsabb. Ne rinyálj, lépj. Gyorsan, bátran, előre…Hajrá!

A FÉLELMEK TÁNCA

Gyakran kerülök olyan helyzetbe, amikor mások félelmeikkel való küzdelmeit támogatom. A szülőszoba azért más, mint az élet egyéb területei, mert ott szembemegyünk az idővel. Ha a félelmek akadályozzák vagy nehezítik a vajúdás folyamatát, záros határidőn belül oldani kell a gócpontot, a különböző beavatkozások elkerülése végett.

És amikor kijövök a szülőszobáról, találkozom szülőkkel, nőkkel, férfiakkal, gyerekekkel, párokkal akik ugyanúgy a félelmeikkel küzdenek minden nap, minden órában, minden percben. Olyan, mint egy háttérben futó operációs rendszer, ami időnként elakad, frissíteni kell esetleg újraindítani. Olyan programok futnak belül, mélyen kódolva, amiket csak nagyon nagy odafigyeléssel tudunk érzékelni, meglátni és alkalomadtán javítani, újraírni. Amíg a háttérprogram a szocializációnkból táplálkozódva van írva, családi mintákkal fűszerezve, olyan elvárásokra alapozva, amiknek gyakran semmi köze a realitáshoz, sajnos nem a saját életünket éljük, hanem a szüleinkét, szomszédunkét, barátunkét, és sorolhatnám, hiszen a lista épp végtelen plusz egy számú nevet tartalmaz. Amikor csakzértis a minta ellentéte mellett voksolunk, ugyanaz a helyzet, hiszen a dacból végzett cselekedet sem saját, hanem a minta következménye.

Mégis akkor mi segít abban, hogy végre a saját életünk élhessük? Mert hiábavaló a felfedezés, ha nincs megoldás…

Talán a legfontosabb lépés a folyamatos tudatos megfigyelés – az érzelmek egyensúlyban tartása, a hullámzás elfogadása. Amikor egy élethelyzet erős érzelmi reakcióval jár, akkor ezermillió százalékban dolgunk van vele. Ez a rész a diagnosztizálás, hogy tudományosak legyünk. Mi következik ezután? Ha már tudjuk, hogy mi az irány, akkor meg kell keresni a gyökerét. Mert hiába tépegetjük a gyremekláncfű levelét vagy virágát, ha nem szeretnénk, hogy a tökéletes gyeppázsit közepén pompázzon, gyökerestől kell kihúzni, és óvatosan, nehogy beszakadjon, mert akkor előlről kezdhetjük a gyomírtást..

Nem hiszem, hogy nagyon messze lövünk a munka elején, ha a gyerekkorban kezdünk el emlékeket, megviselt érzéseket keresni. Mert a leggyakrabban a gyerek daca jön be az életünkbe, aki épp akkor, épp ott nem kapta meg azt a szeretetet, amire szüksége volt. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem szerették, hanem azt, hogy ott, abban a pillanatban, amikor az esemény ’becsípődött’ nem azt kapta, amit gyermeki eszével és szívével várt. Van úgy, hogy a felnőttől egy rossz időben jött vicc évekig tartó önértékelési zavart okoz. Miért is? Mert gyerekként nem biztos, hogy értjük a viccet, hiszen a szemünkben a felnőtt az, aki tévedhetetlen, mély tudású, omnipotens… És, ha ő azt mondja, amit, tuti úgy is gondolja. Ezért nagyon fontos, hogy a szülők ne  minősítsék a gyerekeiket, akkor sem, ha megőrülnek attól, amit tettek. A cselekedetet minősítsék, azt megérti a gyerek is. Mert az, hogy buta vagy, egy életre szóló stigma, de az, hogy butaságot tettél, ( mellékesen úgy, ahogy én is szoktam olykor) egy minta, ami egészségesen kondicionálódik a gyereklélekbe. És ő lehet úgy tökéletes, ahogy van, lehet elég jó, akkor is, ha időnként téved….

Tehát akkor, amikor zsigerből cselekszünk, érzelmek által túldominálva, vegyünk egy mély lélegzetet, és próbáljuk meg a reakciónkat késleltetni, hogy megtaláljuk a saját magunk válaszát. És, ha sikerül mentesülni az agyi gőztől, akkor valószínűbb, hogy a magunk útján járunk…

AZ ERŐ, AMI LELKET FOGAN (A MEDDŐSÉG LEHETSÉGES OKAIRÓL EGY DÚLA SZEMSZÖGÉBŐL)

A nő két dologért képes bármire: arra, hogy gyermeke legyen és arra, hogy ne. Mindkét esetben józanságot, megontoltságot félretéve kétségbeesetten keresi a megoldásokat az épp aktuális problémájára. A foganás, bár roppant egyszerűnek tűnő folyamat, mégis sokaknak okoz fejtörést az elmúlt időszakban.

Természetesen az okok kimondhatatlanul sokfélék, és minden család más okkal küzd, mégis fel lehet fedezni pár hasonlóságot. A legnagyobb közös többszörös a félelmek jelenléte legyen az tudati vagy tudattalan szinten.

A baba szereti elvonni az anyától a testi-lelki-szellemi táplálékot, hiszen a várandósság elején az anya vérkörén, az anyából táplálkozik. Ehhez azonban az kell, hogy az anya megfelelően táplálva legyen, nemcsak fizikailag, hanem érzelmileg és szellemileg egyaránt.

Tehát nem csak a fizikai erő, a megfelelő táplálkozás és az elegendő testmozgás és életerő elengedhetetlen, hanem a sokat adó érzelmi biztonság, a szeretet, az odafigyelés, a nevetés, a hit a saját testében és abban, hogy megfelelően jól fogja tudni szeretni és terelni magzatát, később gyermekét. És igen, az is benne van, hogy később el fogja tudni engedni a saját útjára, saját ki és beteljesedése felé.

Ha hisszük azt, hogy egy traumatikus szerelem után van olyan, hogy annyira fél az egyik fél beengedni a másikat az életébe, hogy a szakítástól való félelem miatt nem vág bele új kapcsolatba, miért ne lehetne ehhez hasonló a gyerekkel szemben is? Miért ne lehetne olyan háttér-félelem, ami az érzelmi erőt csapolja, ami miatt a foganás nehezített terepen zajlik?

Az elválástól való félelem gátolhaja a lazaságot, a befogadást, ami, mint tudjuk nélkülözhetetlen az anyasághoz. Ha az anya amiatt görcsben van, hátul a tudattalanban, hogy elveszítheti a gyermekét, attól fél, hogy el kell engednie, vagy ki tudja, milyen más fátylak lepik félelmeit, nem elképzelhetetlen, hogy inkább be sem engedi, hiszen, ha nem fogan meg, elengedni sem kell.

Aztán ott van a szocializáció. Nem tudjuk, hogy melyik anya hol és hogyan tanulta, látta, szívta magába a gyerekkel kapcsolatos hitrendszereket. Csak, hogy pár példát mondjak: volt olyan kismamám, akit arra okítottak, hogy egy nő élete addig tart, amíg gyereket nem szül, utána már a gyerekének él. És bár ezt a mondatot nagyon szépen át lehet fordítani az anyaság javára, őt mégis kórosan megijesztette.

Sőt, olyat is hallottam, hogy a szülés után nagyon tág vagy nagyon szűk lett a hüvelye. Ez a tévhit nagyon sok császárnak is okozója, de ezt máskor.  Meg, hogy a gyerek nehezíti a kapcsolatot, hogy elveszíti a testi fittségét és szépségét, a mellei rugalmasságát, a szabadságát és sorolhatnám… Az is félelemkeltő lehet, hogy hogyan lehet a házasságot egyensúlyozni a gyerek mellett. Ami pedig új félelem a pathwork családok félelme, ahol egyik vagy másik, akár mindkét félnek már vannak gyerekei az előző kapcsolatukból, és már nem nagyon vágynak új gyerekekre, de hagyják rábeszélni magukat a szülőségre. És gyakran van a meddőség hátterében a fel nem dolgozott tönkrement házasság, és attól való félelem, hogy az új kapcsolatot nem szeretnék bebuktatni abba, amibe az előző kisiklott…

Ha babát szeretnénk, erősödjünk. Testi-lelki-szellemi síkon egyaránt, hiszen táplálni kell a kisbabát az legelső pillanattól. Először a lelkünkkel, majd a vérünkkel, majd a tejünkkel és életünk végéig az érzelmeinkkel tartjuk őket karban. Ehhez nekünk is töltődni kell. Minden síkon, minden szinten.