AZ ERŐ, AMI LELKET FOGAN (A MEDDŐSÉG LEHETSÉGES OKAIRÓL EGY DÚLA SZEMSZÖGÉBŐL)

A nő két dologért képes bármire: arra, hogy gyermeke legyen és arra, hogy ne. Mindkét esetben józanságot, megontoltságot félretéve kétségbeesetten keresi a megoldásokat az épp aktuális problémájára. A foganás, bár roppant egyszerűnek tűnő folyamat, mégis sokaknak okoz fejtörést az elmúlt időszakban.

Természetesen az okok kimondhatatlanul sokfélék, és minden család más okkal küzd, mégis fel lehet fedezni pár hasonlóságot. A legnagyobb közös többszörös a félelmek jelenléte legyen az tudati vagy tudattalan szinten.

A baba szereti elvonni az anyától a testi-lelki-szellemi táplálékot, hiszen a várandósság elején az anya vérkörén, az anyából táplálkozik. Ehhez azonban az kell, hogy az anya megfelelően táplálva legyen, nemcsak fizikailag, hanem érzelmileg és szellemileg egyaránt.

Tehát nem csak a fizikai erő, a megfelelő táplálkozás és az elegendő testmozgás és életerő elengedhetetlen, hanem a sokat adó érzelmi biztonság, a szeretet, az odafigyelés, a nevetés, a hit a saját testében és abban, hogy megfelelően jól fogja tudni szeretni és terelni magzatát, később gyermekét. És igen, az is benne van, hogy később el fogja tudni engedni a saját útjára, saját ki és beteljesedése felé.

Ha hisszük azt, hogy egy traumatikus szerelem után van olyan, hogy annyira fél az egyik fél beengedni a másikat az életébe, hogy a szakítástól való félelem miatt nem vág bele új kapcsolatba, miért ne lehetne ehhez hasonló a gyerekkel szemben is? Miért ne lehetne olyan háttér-félelem, ami az érzelmi erőt csapolja, ami miatt a foganás nehezített terepen zajlik?

Az elválástól való félelem gátolhaja a lazaságot, a befogadást, ami, mint tudjuk nélkülözhetetlen az anyasághoz. Ha az anya amiatt görcsben van, hátul a tudattalanban, hogy elveszítheti a gyermekét, attól fél, hogy el kell engednie, vagy ki tudja, milyen más fátylak lepik félelmeit, nem elképzelhetetlen, hogy inkább be sem engedi, hiszen, ha nem fogan meg, elengedni sem kell.

Aztán ott van a szocializáció. Nem tudjuk, hogy melyik anya hol és hogyan tanulta, látta, szívta magába a gyerekkel kapcsolatos hitrendszereket. Csak, hogy pár példát mondjak: volt olyan kismamám, akit arra okítottak, hogy egy nő élete addig tart, amíg gyereket nem szül, utána már a gyerekének él. És bár ezt a mondatot nagyon szépen át lehet fordítani az anyaság javára, őt mégis kórosan megijesztette.

Sőt, olyat is hallottam, hogy a szülés után nagyon tág vagy nagyon szűk lett a hüvelye. Ez a tévhit nagyon sok császárnak is okozója, de ezt máskor.  Meg, hogy a gyerek nehezíti a kapcsolatot, hogy elveszíti a testi fittségét és szépségét, a mellei rugalmasságát, a szabadságát és sorolhatnám… Az is félelemkeltő lehet, hogy hogyan lehet a házasságot egyensúlyozni a gyerek mellett. Ami pedig új félelem a pathwork családok félelme, ahol egyik vagy másik, akár mindkét félnek már vannak gyerekei az előző kapcsolatukból, és már nem nagyon vágynak új gyerekekre, de hagyják rábeszélni magukat a szülőségre. És gyakran van a meddőség hátterében a fel nem dolgozott tönkrement házasság, és attól való félelem, hogy az új kapcsolatot nem szeretnék bebuktatni abba, amibe az előző kisiklott…

Ha babát szeretnénk, erősödjünk. Testi-lelki-szellemi síkon egyaránt, hiszen táplálni kell a kisbabát az legelső pillanattól. Először a lelkünkkel, majd a vérünkkel, majd a tejünkkel és életünk végéig az érzelmeinkkel tartjuk őket karban. Ehhez nekünk is töltődni kell. Minden síkon, minden szinten.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük