A FÉLELMEK TÁNCA

Gyakran kerülök olyan helyzetbe, amikor mások félelmeikkel való küzdelmeit támogatom. A szülőszoba azért más, mint az élet egyéb területei, mert ott szembemegyünk az idővel. Ha a félelmek akadályozzák vagy nehezítik a vajúdás folyamatát, záros határidőn belül oldani kell a gócpontot, a különböző beavatkozások elkerülése végett.

És amikor kijövök a szülőszobáról, találkozom szülőkkel, nőkkel, férfiakkal, gyerekekkel, párokkal akik ugyanúgy a félelmeikkel küzdenek minden nap, minden órában, minden percben. Olyan, mint egy háttérben futó operációs rendszer, ami időnként elakad, frissíteni kell esetleg újraindítani. Olyan programok futnak belül, mélyen kódolva, amiket csak nagyon nagy odafigyeléssel tudunk érzékelni, meglátni és alkalomadtán javítani, újraírni. Amíg a háttérprogram a szocializációnkból táplálkozódva van írva, családi mintákkal fűszerezve, olyan elvárásokra alapozva, amiknek gyakran semmi köze a realitáshoz, sajnos nem a saját életünket éljük, hanem a szüleinkét, szomszédunkét, barátunkét, és sorolhatnám, hiszen a lista épp végtelen plusz egy számú nevet tartalmaz. Amikor csakzértis a minta ellentéte mellett voksolunk, ugyanaz a helyzet, hiszen a dacból végzett cselekedet sem saját, hanem a minta következménye.

Mégis akkor mi segít abban, hogy végre a saját életünk élhessük? Mert hiábavaló a felfedezés, ha nincs megoldás…

Talán a legfontosabb lépés a folyamatos tudatos megfigyelés – az érzelmek egyensúlyban tartása, a hullámzás elfogadása. Amikor egy élethelyzet erős érzelmi reakcióval jár, akkor ezermillió százalékban dolgunk van vele. Ez a rész a diagnosztizálás, hogy tudományosak legyünk. Mi következik ezután? Ha már tudjuk, hogy mi az irány, akkor meg kell keresni a gyökerét. Mert hiába tépegetjük a gyremekláncfű levelét vagy virágát, ha nem szeretnénk, hogy a tökéletes gyeppázsit közepén pompázzon, gyökerestől kell kihúzni, és óvatosan, nehogy beszakadjon, mert akkor előlről kezdhetjük a gyomírtást..

Nem hiszem, hogy nagyon messze lövünk a munka elején, ha a gyerekkorban kezdünk el emlékeket, megviselt érzéseket keresni. Mert a leggyakrabban a gyerek daca jön be az életünkbe, aki épp akkor, épp ott nem kapta meg azt a szeretetet, amire szüksége volt. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem szerették, hanem azt, hogy ott, abban a pillanatban, amikor az esemény ’becsípődött’ nem azt kapta, amit gyermeki eszével és szívével várt. Van úgy, hogy a felnőttől egy rossz időben jött vicc évekig tartó önértékelési zavart okoz. Miért is? Mert gyerekként nem biztos, hogy értjük a viccet, hiszen a szemünkben a felnőtt az, aki tévedhetetlen, mély tudású, omnipotens… És, ha ő azt mondja, amit, tuti úgy is gondolja. Ezért nagyon fontos, hogy a szülők ne  minősítsék a gyerekeiket, akkor sem, ha megőrülnek attól, amit tettek. A cselekedetet minősítsék, azt megérti a gyerek is. Mert az, hogy buta vagy, egy életre szóló stigma, de az, hogy butaságot tettél, ( mellékesen úgy, ahogy én is szoktam olykor) egy minta, ami egészségesen kondicionálódik a gyereklélekbe. És ő lehet úgy tökéletes, ahogy van, lehet elég jó, akkor is, ha időnként téved….

Tehát akkor, amikor zsigerből cselekszünk, érzelmek által túldominálva, vegyünk egy mély lélegzetet, és próbáljuk meg a reakciónkat késleltetni, hogy megtaláljuk a saját magunk válaszát. És, ha sikerül mentesülni az agyi gőztől, akkor valószínűbb, hogy a magunk útján járunk…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük