A SZÜLÉS ÁRNYÉKÁBAN

Nemrég dúlaképzést tartottam. A sokadikat. Több, mint ötszáz nő indult el az önmaga felé vezető úton, amióta trénerkedem. Ez a képzés azonban valami más is volt. 16 nő, 16 történet, 16 múlt és 16 jelen… Talán 16 jövő is. A tematika része a változás köre, hiszen a szülés, a gyermek életünk egyik legnagyobb változását hozza. És maga ez a változás elindít bennünk egy feldolgozási folyamatot, ami nagyon hasonlít a gyászfeldolgozáshoz. Annak ellenére, vagy inkább azzal együtt, hogy ez a folyamat minden egyes szülőben lezajlik, mégis nehezen veszünk róla tudomást. Nehéz látni és érezni, kimndani azt, hogy az egyensúlytalanság, ami kezdeti bizonytalanságunkból fakad, megnehezíti a szülőség felhőtlennek gondolt pillanatait.

Mert a szülőség valójában, és főleg az elején, az első gyermekkel, egyáltalán nem felhőtlennek indul, bár, igaz, jó eséllyel azzá válik. És még a legtisztább égbolton is úszkálnak a bárányfelhők, ahogy a szülőség felhőjén is. És időnként vihar is tombol, meg a jégeső is jól fejbevág időnként, mielőtt beragyogná a napot két puha, meleg karocska és egy lágy ölelés.

Én alapjában véve egy nagyon poztív nővé nőttem ki magam. Nem volt rövid út, de minden pillanata értékes számomra, ebből alakult ki a mai személyiségem. Mégis, most úgy érzem, eljött az ideje, hogy beszéljünk arról az oldalról is, amiről ritkán esik szó. Arról, amit nem szeretünk magunkból feltárni, mert korántsem tökéletes, sőt, nagyon messze áll még talán az elég jótól is…

Ez a 16 asszony olyan erősen hozta fel az elvárások tömkelegét, hogy alig tudtam összeszedni magam a meséik után. Persze jöttek a saját játszmáim is, a nem vagyok elég jó, a túl gyenge vagyok/túl erős vagyokfélekha megmutatom magam, elhagynakasszonysorsmeg Kell felelnijól Kell csinálniszépnek Kell lenni, és sorolhatnám… Amikor pedig a zsigeri érzelmek mögé néztem, amikor új perspektíva irányába fordultam, rádöbbentem, hogy ezek a köntösök,

ezek az árnyak nem is az enyémek.

Kaptam őket, rámaggatták az évszázadok, a múlt, az ősök, a történelem, a hamis illúzió és a ki nem mondott, meg nem fogalmazott élethelyzetek, amiket akkor és ott nem tudtam kibontani, mert a tartalma elriasztott, inkább visszacsomagoltam és hagytam tovább rohadni.

Ezek a nők könnyeikkel megmutatták nekem azt az őszinte erőt, amiben nem volt agresszió, harag, düh és a fájdalom is csak az eltávolodó hátát mutatta… Volt benne viszont lehetőség, remény az újra. Arra, hogy nem kell belehalni, és nem a gyerekkel töltött időből, figyelemeből veszünk el magunknak időt, hanem a sajátunkból adunk a gyereknek. És ami nekünk nincs, az nem osztható. Csak abból adhatunk, ami nekünk is van.

A női árnyak mögött vasárnap délutánra végül felsütött a nap. Egy folyamat végére érkeztünk, és el kellett fogadnunk, hogy bár a 24 órát nem tudjuk meghosszabbítani, de a figyelmünket tudjuk terelni. És attól még senki nem lett rossz anya, mert hazahozatta az ebédet vagy nem sepert fel naponta. De attól, hogy évekig lelkifurdalása volt, mert azt az időt nem azzal töltötte, amivel és akivel szerette volna, attól már igen.

Ez az írás a www.ujegyensuly.hu oldalra készült.