Azért írom le mindezt, mert a mi kálváriánkból talán más is tanul, informálódik, aki lakhelyváltás miatt kényszerül új iskolát választani. Szeretném hinni, hogy egyediek vagyunk és csak velünk esik meg hasonló, de nem igaz. Mit kell tennie egy anyának, hogy gyermekei azt az oktatást kapják, aminek segítségével kiegyensúlyozott, stabil, boldog gyerekké váljanak?
Két gyereket nevelek, mindketten iskolába járnak már. Óvódáskoruk óta az alternatív oktatás mellett tettem le a voksom. Nem úri hóbort miatt, hanem azért, mert amit láttam a környezetemben, nem tetszett. Nemrég jártam egy jó nevű óvódában, ahol a földszinten lehetett hallani, ahogy az épp ügyeletes óvónéni torkaszakadtából nevel. És ezzel nem azt mondom, hogy anyaként én nem emelem fel a hangom, de a gyereknek fontos a szeretetteljes környezet…na ez nem volt a friss tapasztalásomban. Az én gyerekemre nevelés céljából SE üvöltsön senki: ha nem tudja a saját feszültségét levezetni, hogy akarja megtanítani a gyerekem a stresszkezelésre?
A fiam megpróbálta a hagyományos oktatást. Második osztályban, novemberben még sírt a suli előtt, mert nem tudta jól érezni magát. Folyton feszengett, próbált megfelelni az elvárásoknak, de nem sikerült… Az egyik tanító megnyugtatott, hogy ne parázzam túl, be fog törni… Abban a pillanatban kivettem a gyereket az iskolából, erősödni adtam oda, nem betörni. Tehát kezdtük az alternatív oktatási rendszerbe való beintegrálódást. Nem vagyok egyetlen fanatikus csoport tagja sem, szeretem az egyensúlyt tartani az életünkben és szeretném ezt tapasztalni az oktatási intézményben is…
Aztán költöznün kellett. Az elmúlt két évben folyamatosan kerestem az új lakhelyünk melletti alapítványi, alternatív, befogadó iskola ajtajának a kilincsét… nem nyílnak. Hiába járt oda a testvére a gyerekeknek, hiába nem ismerünk más rendszert, hiába minden kérés és rimánkodás, az előképzettségem, az elhivatottságom kevés. Túljelentkezés van: az, hogy valaki beköltözik a körzetbe, nem számít. Sok más gyerek áll a sorban, azoknak sincs hely…
Az állami oktatásból annyian menekülnek, hogy lehetetlen bekerülni alapítványi iskolába. Gyerekek sokasága várólistás, nem találják a helyüket. A pszichológusok rendelői tele vannak azokkal a diákokkal, akik túlterhelten, kiégve tablettákon élnek… ez a jövő? Könyörgöm, hallgassa már meg valaki azokat, akik szeretnének mást adni a gyerekeiknek, mint a „majd betörik”-féle iskolák…
Felháborít és elkeserít, hogy ezt kell adnom a gyerekeimnek. Hogy nincs választásom, nincs lehetőségem. Hogy nem az a célja az oktatásnak, hogy egészséges, független, önálló és boldog felnőtt váljon a jövő generációból, akik majd kifizetik a nyugdíjainkat, hanem arra gyúr, hogy jól megnyomorítsák az érzelmi burkot, nehogy felnőtté váljanak, mert akkor a szörny elveszíti amúgy is láthatatlan erejét.
Tisztelettel megemelem a kalapom a kivételek előtt, de sajnos a környezetemben nem találtam ezekből, bár kerestem. A ti gyereketek állami, alapítványi vagy magániskolába jár? Volt lehtőség választani? Mik a tapasztalatok?
