HALOTTAK NAPJÁRA

Bár pár évvel ezelőttig nem szerettem temetőbe és temetésre járni, mégis ez az a hagyomány, ami minden éveben hazahoz, szülőföldemre, szülőfalumba, Bánffyhunyadra. Bár mostanában nem az 1200-as években épült református templom kazettás mennyezete az, ami embereknek erről a városkáról az eszükbe jut, hanem a cirádás csodapaloták bádogtetője, de ez is azt igazolja, hogy az idő a fejünk fölött múlik, halad, lassan, szinte észrevétlenül… Nekem a halottak napja az elengedésről szól: a fájdalom, a szenvedés, az élet elengedéséről és a befogadás alázatáról…

Kissé kettős érzéseket táplálok a harsány Halloween teret hódításával kapcsolatban. Az az aggodalmam, talán nem is ok nélkül, hogy egy mély, szellemi háttérrel rendelkező, ősi hagyományt egy felszínes, idegen, nem a mi habitusunkba égett buli cserél fel. Nem véletlenül maradtak fenn ezek a hagyományok, sajnálnám, ha száz év múlva nem emlékeznének erre unokáink, mert már csak az ijesztgetés és az édesség-cunami kísért.

Aki nem tiszteli a halált, az az élet tiszteletére sem képes. Ez életem egyik axiómája. Nem vitás. Élni csak akkor lehet, szabadon szárnyalva, ha nap, mint nap tiszteljük a halált, az elmúlást. Emlékszem, gyerekkoromban teljesen más volt az egész gyász, mint manapság. Mi halottainkat még otthonainkból búcsúztattuk, a szép szobában volt a ravatal. Nem volt még kápolna, ahova egymás után személytelenül kerülnek be a koporsók egyik a másik után.

Valahogy ez is olyan futószalagos történet lett. Emlékszem, nagyszüleimet a szüleim öltöztették fel utolsó útjukra, zsebükbe aprót raktak, hogy legyen a révésznek. Valahogy olyan más volt a ház, amikor elhelyezték a ravatalt a nagyszobában. Olyan fura szag volt, és mindenki annyira másképp reagált mindenre. Könnyes volt a szemünk, de tettük a dolgunk.

Aztán este virrasztottunk 2 alkalommal, a kántor, a sirató asszonyok megjöttek, énekeltek templom búcsúztató énekeket – a család kivételével, mert aki gyászol, nem énekel – a szomszédok, barátok, ismerősök tiszteletüket tették a halottas háznál. A férfiak az udvaron búcsúztak, az asszonyok a halott mellett.

Évről évre egyre rövidebbre sikerültek ezek a virrasztások. Sok lett a munka, kevesebb idő jutott a tiszteletre. A temetés után pedig halotti tor volt, vendégül látták a közeli barátokat, családtagokat, a halott tiszteletére. Aztán ezek a torok is bekerültek az éttermekbe és egyre szűkösebbek lettek, talán el is tűnnek a komatállal együtt. Hat hétig nem bojgatták a sírt, a koszorúkhoz, virágokhoz nem nyúltak, utának kezdték a sír rendezését, ha lehetőség volt rá.

Érdekes a párhuzam a születés és a halál között. Aromaterápiásan is ugyanazt az olajt használjuk, 6 hét a gyermekágy és a halott elengedése is, és ahogy születés, úgy a halál is bekerült a klinikum falai közé, a kórok házába, és mindkettőből kikopott a misztérium, a hagyomány, az alázat, és talán a közösség összefogása, ereje is.

Gyerekként töklámpással a kezemben nyakig beöltözve boltladoztam nagypapám sírja felé, és azon tűnődtem, miért nem viszünk neki legalább egy kis kompótot, már biztos nagyon éhes ott mélyen, a föld alatt – felnőtt fejjel megéreztem a körforgásunk, porból lettünk, porrá leszünk erejét.

Ezúton emlékezem őseimről, megboldogult nagyszüleimről, akikhez annyi kellemes emlék fűz. Köszönöm, a tudást, bölcsességet, amit átadtak. Hálás vagyok a hagyományinkért, amik a véremmé lettek, tisztelettel gyújtok gyertyát sírjukon a múlt nevében, a jövőért.

Nem szeretném, ha gyerekeim nem emlékeznének arra, hogy miért világítunk és miért hajtunk fejet a távozottak előtt, nem csak halottak napján. A sok-sok gyertyafény nemcsak nekik világítja az utat a fény felé, hanem minket is emlékeztet arra, honnan indultunk. Mert aki tiszteli és beintegrálja gyökereit, az felszabadítja élete láncait.

Béke poraikra. Áldás és fény kísérje utunkat…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük