Emberek vagyunk, egymás mellett, együtt élünk, a társadalmi rétegződések bugyraiban. Dolgozunk, gyereket szülünk, nevelünk, nevetünk, sírunk majd új szintre lépünk. A körforgás az, ami végeláthatatlan sorban tekeri az élményeinket, emlékeinket egymás után, hogy meghatározza személyiségünk, viselkedésünk, önmagunk.

Szerepek sokasága határoz meg minket, mégis egyre több energiát fektetünk abba, hogy a szerepek alatt az önvaló, a hiteles, belső énünket éljük és ismerjük. De vajon mi van akkor, ha a szerepeink nélkül nem létezik a belső mag? Mi van akkor, ha ugyanúgy, mint a testnek a ruha, a léleknek is szüksége van takarókra, védelemre , hogy el ne pusztuljon, hogy meg ne sérüljön védtelenségében?

A csiga elpusztul, ha lerángatjuk róla a házát. Vagy a csigaház nem is csiga? Csak a háza? A ház tud a belső nélkül élni, de a belső elpusztul a külső nélkül.

Annyira sok oldalon olvasom a világmegváltó ötleteket arról, hogy hogyan éljük a mindennapjaink. Motivátorok, terminátorok és sarlatántorok sokasága igér azonnali boldogságot, instant módon. Elhitetik a néppel, hogy nincs szükségük a nehézségre, minden csupán verőfény és boldogság, és, ha nem úgy érzi, vele van a probléma.

Veszélyesnek és felelőtlennek tartom azokat, akik kéretlenül osztják az észt és a megoldásokat, személytelenül, általánosítva, színpadon vagy akár kamerák előtt.

Hiszen minden ember más és más. Igen, fontos a személyközpontú támogatás, az elvárásmentes beszélgetések, a mentőövek, amik megkönnyítik az adott élethelyzetet, de a döntést nem veszik el a felelősséget sem a következményeket senkitől…

Minden ember maga tudja igazán, mennyi időre, energiára van szüksége a saját gyógyulása, fejlődése érdekében. Van, aki pár óra alatt regenerálódik egy nagy trauma után és van, akinek hetek is kevesek, hogy egy aprócska változáson átrágja magát. És miért jobb egyik, mint a másik? Mert egy óriási tévhitben ringatjuk magunk… abban, hogy a boldogság egy állandó, pedig nem az. A boldogság hullámzó, ugyanúgy, mint minden érzés, minden élmény…

A tudatosság számomra azt jelenti, hogy behúzódhatok bármikor a csigaházamba, ha arra van szükségem. Töltődni. Magamra figyeli. Olvasni, tévét nézni, úszni, kirándulni, sétálni, edzeni, festeni, énekelni. Azért, hogy minél hosszabb ideig ki tudjak mozdulni a világba. Megcsodálni a külső szépségeket, varázslatokat a belsők után.  Fölösleges olyan illúziófelhőket festeni, amik teljesen ellentmondanak az élet törvényszerűségeinek.

Szerintem minden emberi lénynek szíve joga kialakítani a saját csigaházát, amit utána cipelhet a hátán… mondhatjuk hátizsáknak is. Belepakolunk minden élményt, tapasztalást. Aztán előkerülnek belőle dolgok, amikor épp arra van szükség. Az, hogy kitagadunk érzéseket a palettáról, nem veszünk róluk tudomást nemcsak lehetetlen, hanem nagyon sok háttér energiába kerül.  Gondoljunk csak bele, amikor épp fogyókúrázunk, sokkal gyakrabban gondolunk a kedvenc ételünkre, mint akkor, ha nem. Minden ember mindenféle érzésre képes, azok mértéke, gyorsasága, intenzitása változik személyről személyre. Tehát mindenki önző, kérdés, mennyire, mire, hogyan éli meg… Mindenki fél dolgoktól, kérdések hasonlóak. Sőt mindenki hazudik is…mert az is hazugság, ha elhallgatunk valamit valaki elől, csupán csak azért, hogy megóvjuk ….

Hasznos a lelket is beburkolni, és ugyanúgy vigyázni rá, mint a testünkre, mert az értékeink ugyanúgy a lelkünk házában is fontos helyez foglalnak. És a csigaházban való tartózkodás sok élménnyel gazdagíthat, főleg akkor, ha nem bizonyos okok vagy elvárások parancsolnak befele, hanem a saját, belső vágy vagy igény…

 

Post Views: 220