A mai kor egyik nagy feladata a spontaneitás megtalálása és megélése, amihez tagadhatatlanul szükség van egyfajta világ rendjébe – ha úgy tetszik, gondviselésbe – vetett hitre. Gondolatok a téli napforduló, a fény születése kapcsán. 

Évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt a legtöbb ember a saját portáját is ritkán hagyta el, nemhogy a faluból kilépjen és világot lásson. Persze, akkor is voltak kiváltságosak, mint a felfedezők vagy épp a szívtipró kalandorok, megélhetési vándorok, de nem ez volt a jellemző. Emlékszem, nagymamám egy napig készült, hogy meglátogassa testvérét, aki 50 km-re lakott tőle.  Életreszóló élménye volt az, hogy a háború előtt Budapesten szolgált, és nagyon szerencsésnek érezte magát emiatt.

Aztán az információ, az elektromos áram, a telefon, a média, az internet egyre jobban kitágította a burkot, ami az egyént évezredeken keresztül védte. Egyre könnyebbé és gyorsabbá vált az utazás, egyre kisebb ellenállásba ütközött az országhatárok, kontinensek határainak átlépése, és megkezdődött a vándorlás.

Míg a múlt század embere nagyjából felnőtté válása körül tudta, hogy mi vár rá a hátralévő életében, a mai kor modern embere azt sem tudja, 5 perc múlva mi lesz. És ez az életmód rendkívúl megterheli a testet, lelket, szellemet egyaránt. Hiszen az ember alapvető szükséglete a biztonság, és a legjobban a halál után a változástól fél – nyilván  ez a félelem is az elmúlással köthető össze. Annyira komplex ez a folyamat, hogy nehezen lehet átlátni, mégis érdemes elgondolkodni rajta.

Véres küzdelmek árán újra és újra nekifutunk az élet nevű játéknak, felépítünk majd elvesztünk kapcsolatokat, házasságokat, házakat, vagyonokat és megint nekifutunk, egyre görcsösebben, egyre stresszesebben, hogy a végcél az idealisztikus elképzeléseinkhez méltó legyen… Pedig hiába gyorsítottuk fel az életet, hiába bombáznak szét az információk, a tapasztalások, ez az élet mégiscsak az útról szól.

Nekem az a tapasztalásom, hogy minél könnyedebben állok az elém gördülő kihíváshoz, annál egyszerűbben megoldom. Hiszen a kihívás az agyunkban lesz probléma. Egy apróságból pár perc vagy pár óra után olyan félelmet tudunk generálni, hogy önmagunkat fojtjuk meg vele. Ha eltervezek valamit, de a másik pillanatban lehetetlenné válik, akkor a rendelkezésre álló új információból, mint egy jó navigáció, felállítok egy másik változatot, aztán egy harmadikat, és arra összpontosítok, hogy a meglevő alapanyagaimból a legjobbat hozzam ki és nem azon kesergek, hogy miért nincs még meg az a hiányzó dolog, amire vágytam. Aztán, amikor már nem is vágyom rá, akkor megkapom. És tudom értékelni, mert nem görcsből lett meg, hanem kegyelemből.

Bármennyire is közhellyé nőtte ki magát ez a gondolat, de az ember mindig azt kapja, amire a legnagyobb szüksége van. Tehát, ha nem azt kapom, amit szeretnék, megvizsgálom, hogy mi az, ami jött. Hova vezetetett? Mit adott? Mire készített fel? Mert mindig jön valami, mindig történnek dolgok, és mindig áramlik a víz is. Az igaz, hogy nem mindig egyformán. És az univerzum törvénye működik. Gondunkat viseli, akárcsak az összes többi növényről, állatról is gondoskodik. Természetesen, ha hagyjuk. És az újratervezést nem Isten átkának, hanem egy új lehetőségnek tekintjük, ami lehet, hogy mást hoz, mint az elvárásaink, de számunkra a legjobbat. Ez a hit. Önmagunkba, az életbe, Istenbe, az Univerzumba, a tökéletességbe, az élet fogaskerekeinek hibátlan működésébe….

Erre emlékezzünk ma, a téli napiforduló idején, amikor a napok lassan újra hosszabbodni kezdenek, és a sötétség idővel feloszlik, hogy helyt adjon a reménynek.