MÚLT, JELEN, JÖVŐ – TE HOL IS VAGY?

Ha szorongsz, a múltban vagy, ha aggódsz, a jövőben, ha jól érzed magad, akkor meg a jelenben. Talán másodperc töredékeiben percekben mérhető a napi jelenben tartózkodása egy átlag embernek. Vagy a múlt fájdalmain rágódik, vagy a jövő kilátástalansága miatt aggódik, és úgy éli le az életét, hogy azt sem tudja, mi is történt benne valójában.

Egyszer hallottam egy viccet, ami egy tyúkról szólt és halála előtt, amikor lepörgött előtte élete filmje, csak egy szemétdombot látott, amin kapirgált, amióta a tojásból kikelt. Akkor megfogadtam, hogy én felemelem a fenekem a kényelmes fotelomból, és kiemelkedve a komfort zónámból megtanulok élni. Most. Ma. Mert holnap nem biztos, hogy lesz.. nekem…

Minden életszakasznak megvan a maga szépsége, félelme, vágya. Talán az anyaságba sűrítjük össze az összes félelmünk, aggódunk a gyerekért, szorongunk a holnaptól… miért is? A felnőtt szorong, vagy a bennünk fel nem nőtt gyerek, aki nem talált vígaszra akkor, egykor, nagyon régen.

A szülésben tapasztaltam először a MOST-ot. Azt a nagybetűst. Beleborzongok még ma is, amikor eszembe jut.

Ahogy a szülés labirintusában haladva teljesen megnyílik a méhszáj, nem a fájdalom tűnik el, hanem az őt körülvevő külsőség. A belső dobog, halad, teszi a dolgát, egy ritmusra lüktet a világmindenség szívével. Az Ego viszont eltűnik, megsemmisül. Nincs akarat, nincs tudat, teljes metamorfózis. A kint kerül bentre, a bent kintre és ebben a dervistáncban test szakad ki testből. A lelki elengedés pedig megfogan. Az elengedés nem egyszerre történik. Szakaszosan, mint minden más az életben. Fokozatosan engedünk el, mert egyszerre nem lehet. Az akkora változás, ami feldolgozhatatlan.

Aztán rájöttem, hogy, bár nem is ennyire intenzíven, de máskor is megéltem ezt az érzést. A gyönyör pillanatában. Akkor nem számít a múlt, legkevésbé a jövő, csak a pillanat van. A megélés, a szépség, a teljesség, az egység. Két ember egymás szerelmében összeolvad a MOST-ban. Ez a teljesség megélése, az az egység, ami nem arról szól, hogy kék-e a szeme vagy kerek-e a hátsója. Az sem számít, hogy a sárga csekk postára került-e már… csak a befogadás van, az áramlás.

A meditáció hasonló teljesség érzetet hoz. És a tánc is. A sport. Minden, amibe bele tudunk feledkezni, az, ami elvonja figyelmünk röpke halandósságunkról, lélekmardosásunkról, fizikai óhajainról és arra a békére koncentrál, ami ki és beteljesít. Ami elhiheti velünk egy-két pillanatra vagy hosszabb időre, hogy minden a legnagyobb rendben, bennünk rezeg az élet szépsége és az isteni tökély rajtunk keresztül látja és láttatja egyik arcát.

Ez az a pillanat, amikor a feltétel nélküli szeretet elönti életünket, feltötve kiéhezett sejtjeink az életadó elixírrel. Tápláló nektár, aminek az íze megrészegíti a művészeket a színpadon vagy a festővásznak mögött, aminek kegyelméből szerelmek szövődnek és gyermekek láncolódnak szüleikhez egy életre.

Próbáljuk meg a MOST határait kifele tolni. Minél több időt töltünk a jelenben, annál békésebbek, elégedettebbek leszünk, annál szebben süt majd a nap fejünk felett és annál nagyobb tudatosságra teszünk szert. Aki hisz, az tudja, hogy minden a javára van. A jó is, a kihívás is. És minden pillanatban a belső összhagot keresi, ami a csillagok dallamát énekli hol alig hallhatóan, hogy teljes hangerőre tekerve….

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük