Évek óta az a trendi, ha apák a szülésnél könnyekre fakadva, a vajúdás hevétől megrészegülve fotózkodnak az újdonsült anya mellett. Ha egy apa úgy dönt, hogy mégsem óhajt ezekben az órákban a párja mellett lenni, mert nem tudna mit kezdeni magával, gyakran letorkollják és végül rábszélik, hogy bemenjen, nehogy lemaradjon arról az életre szóló éményről, amit gyermeke születése jelenthetne neki. Lehet, hogy sokan így is éreznek a szülőszobán és nagyon pozitív, nagyon megerősítő a nő mellett segíteni, aggodalmaskodni, de én dúlaként nőként, két teljesen más szülésélménnyel a hátam mögött kicsit másképp látom a helyzetet.

Mielőtt bárki személyeskedésnek venné, most szeretném a saját őszinte véleményem leírni, azok alapján az élmények és tapasztalatok alapján, amit a szülőszobán gyűjtöttem. Magammal kezdeném. Első gyermekem születése előtt hagytam magam meggyőzni arról, hogy a gyerek apja szorítsa a kezem a szülőszobán. Életem legidegesítőbb döntése volt. Annak ellenére, hogy volt férjem nagyon jó apának bizonyult a szülés után, mindenben részt vett a gyerek körüli teendők megosztása során, a szülésben tehetetlen volt.

Miután a szennyeskosárból felöltözött, mert izgalmában nem látta a polcon összefogott ruhákat, próbált volna támogatni, de annyira zavart az aggodalma, hogy szívem szerint kihajítottam volna. Akkor kérdezett, amikor hallgattam volna, akkor próbált maszírozni, mikor épp zavart, és levegőt sem tudott jól venni a szegény pára. Hogy is tudott volna, amikor én önmagammal és a szülés hullámaival voltam elfoglalva, majd belehaltam  önmagam sajnálatába, és közben láttam, hogy neki, aki ugyanúgy felelős ezért a gyerkért semmi baja nem volt… Milyen igazságtalan az élet, nem? Én már kétrét fetrengek, ő meg TUD fel alá sétálni… roppant zavaró és idegesítő volt sa jelenléte zámomra.

Aztán, mielőtt a lányom szültem volna, mondtam neki, hogy többé ilyen dilettánsan ne jöjjön be. Ha én készülök a szülésre, tartson velem, mert bár neki nem fáj, nem az ő teste van a játékban, legalább a felkészülésben osztozzunk. Tisztában vagyok azzal, hogy ő más oldalról látja a képet, de vegye tudomásul, hogy ez az én kőkemény munkám és nem akarok (dehogynem, csak sajnos nem tudok), mással, főleg vele ebben osztozni. Hónapokig rengeteg videót, cikket nyomtam le a torkán és zárójelben megjegyeztem, hogy amennyiben ugyanolyannak élem meg a jelenlétét, mint első alkalommal, megkérem, távozzon. És az információ meghozta gyümölcsét és másodszorra egy magabiztos férfitámogató volt mellettem, aki megtanult figyelni, és jelen lenni, cselekvés nélkül, később nagyon is sok segítséggel.

A saját férjem dúlája voltam a szülés előtt és akkor megértettem, hogy az információ nem csak az anyának szükséges, hanem az apának is – csak éppen másképp. Mert az apa a rózsaszín köddel nem tud mit kezdeni, de, ha konkrét utasítást kap, mire vágyik a partnere és mi az, ami a tapasztalatok szerint segít, arra fel tud készülni. És nem kell minden apának jelen lenni. Csak, ha mindketten akarják: a nő is, a férfi is, és nem a környezet nyomásának próbálnak megfelelni. Azóta sok apát támogattam a szülőszobán, ezért nem értettem sosem, hogy akik nem tudják, hogy egy dúla konkrétan mit csinál, miért féltékenyek ránk.

Hiszen szüléstámogatóként nem az apa helyére lépünk be, hanem az apát erősítve támogatjuk a családot. Az apának több energiája jut az anyára, tudja, mikor, mit kell tennie, és  szakemberként megerősítem, ha elbizonytalanodik. Ha ő úgy gondolja vagy az anya úgy érzi, hogy jobb neki odakinn, lelkifurdalás nélkül megteheti, mert a nő nem marad egyedül. A csapatmunkával mindig nagyobb hatékonysággal végezhető el egy feladat, még akkor is, ha az a munka éppen a szülés.

És itt jön szóba az önismeret… ismeri-e önmagát és a párkapcsolatát annyira bármelyik szülő, hogy őszintén el tudja mondani, hogy mit is szeretne igazán? Milyen támogatást, kiket, hogyan…? Ezért javasolt informálódni az esemény előtt, mert az esemény utáni mindez már megviseli a szervezetet, és sokkal több könnyel jár…