AZT MONDTA, BEÜLTEM A PORSCHÉBA ÉS ELHÚZTAM MELLETTE, AKI A TRABANTBAN ÜLT

Utazás a szerető igazságom felé

Zötyögök a vonaton… Budapest az uticél… Szüléstámogató dúlákat képzek… Lassan a nap felderíti a horizontot. Kattog az agyamban a téma. Szeresd önmagad… De régen is kezdődött már a munka…. Képek jönnek…

Épp ocsúdok egy kontrakció után… Körülnézek a szobában. Mindenki teszi a dolgát. Rám figyelnek fél szemmel. Nem tolakodnak, nem bántanak, nem szidnak meg… pedig harcolok nagyon. Öcsém olyan mély szeretettel és aggodalommal néz rám, amit sose érzékeltem eddig. Szeret.. Elfogad… Aggódik értem és a gyerekért, de támogat…

De nehéz lehet ez… Küzdük az elemekkel, a testemmel, a belsőmmel, a lelkemmel… félek… rettegek… Újra anya? Úristen… Egy kislány? Mihez kezdek majd vele? Hiszen a lányé a szolgasors. Rabszolgát szüljek vagy szabad embert? Hogyan mutassak példát nőiségből, anyaságból, ha ez nekem ilyen nehéz? Az összes olvasott könyv, az előadások, a videók csak üres frázisok… Csak az agyam rágódik rajtuk és folyamatosan szemrehányást tesz… 

Mennyivel könnyebb lett volna férfi testben… Akkor minden a lábaim előtt heverne… Így mindenért dolgozni kell… Még a szülés is az enyém… Tartom a kontrollt, nem engedem. Majd én egyedül megmutatom a világnak. Elméletben nagyon jól tudok szülni, hiszen ezt tanítom évek óta. Figyelem a testem… mindenütt fáj… Tágulna, de nem engedem. Nehogymá megmondja, hogyan mozduljak. Majd úgy mozdulok, ahogyan ezt a tankönyvekben leírták… 

Elengedés, baromság… Ha elengedem, megszűnök. Hol maradok Én? Mi lesz Velem? Meghalok vagy túlélem? Belehalok, tuti… Úristen, újra jön, és erősebb.. Mondom a mantrám… Lehívom az ősanyáim, példaképeim bölcsességét. Azt súgják, lazuljak, engedjek ki, hagyjam dolgozni a testem, szeressem magam és a babám. Hiszen ez egy csodálatos utazás… A csoda vigye el, elegem van… Órák óta nyűglődök. A reggel kezdődött, már sötétedik és semmi… lassan éjfél… A szülés heve átlendített egy másik dimenzióba.

Nem igazán tudom kinyitni a szemem, és mégis látok. Érzékelem a teret, a körülöttem lévő tárgyakat, embereket… Már nem félek, jé, de fura… Édeskésen fűszeres érzés… Számban érzem a tejszínhabos kávé ízét. Sose szerettem a tejszínhabos kávét, de most jó… Most nagyon jó… Nem mozdulok, fekszem a földön…. Az agyam valahol szertefoszlott… Mindegy, mi történik… Örvényben vagyok, a spirál teljesen behúzott… Lebegek benne… Megszűnt az én…

Az örvénylő hullám mélyében megérzek valami kellemes meleget a szívem körül. Beborítja a testem és azokat is, akik ott vannak velem… Elöntenek a könnyek… elengedtem… És boldog vagyok. Meleg kezeket érzek a testemen. Jó, elfogadom, sőt jól is esik… Érdekes… Pedig nem szeretem, ha hozzámérnek, amikor nem vagyok magamnál. Legalábis azt hiszem.. Vagy mégsem? Érzem, ahogy a picikém teste halad lefele a hüvelyemben… Megérintem a fejét… Megcsináltam.

Életemben először valamit végigcsináltam. Szültem és születtem. És nem osztozom az élményen senkivel. Támogatóim szeretettel néznek. Büszkék rám… igazából egy kicsit én is magamra, de csak kicsit.. ezen dologzni kell még… Kisbabám forró bőre égeti a testem… Beégett… Azt hiszem, ez az imprinting… Hiszen ma is érzem… Újra anya lettem… felszabadult, félelmeivel, elvárásaival megküzdött nő. Mert megérdemlem… és ezt tényleg…

Nekem könnyű, mondják… Hát hogyne, persze, milyen könnyű. Könnyű családomtól távol, egy idegen országban és mégis otthon… két gyerekkel… Vagyis inkább hárommal.  Hiszen a férjem is egy nagy gyerek… Időnként… Aztán nem, majd újra…

Éjjel-nappal tanulok. Olvasok, filmet nézek, 5 hetes gyerekkel külföldre, konferenciára utazom, családostól. Az anyagi rész szűkösebb, de valahogy mindig kialakul erre. Beleszerettem a szülésbe, a csodába, a varázsba, a szülőszoba illatába, ízébe, a meleg babatest érkezésébe, fogadásába. Mégsem szülhetek évente… most egy darabig elég is volt belőle saját éményként… De, ha másét kísérem, folyton ott lehetek… miattuk, magamért, velük a saját gyógyulásomért…

Mert a lelkem lassan feldolgozza a szüléseim alatt kapott élményeket… Még pár szülés, és már minden a helyére kerül… Hirtelen nagyon sokszor van alkalmam szülőszobán lenni… Kábulat vesz körül ott. Valahogy a szülőszobán, külsősként és  mégis belsősként minden átalakul. Valahogy velem is megtörténik a dimenzióváltás, mint az anyával… Vele vagyok, átveszem a hátizsákja egy részét… Megszűnik a külvilág, az idő hirtelen térré válik.

Látok, hallok, illatokat erősebben érzek, ilyen lehet droghatás alatt lenni szerintem. Minden éles, vibráló, meleg, szentséges, csendes, alázatosan figyelmes… Nincs múlt és jövő, csak a most van. Pillanatok, érzések, történések egymásutánisága. Egyik követi a másikat, nem ítélkezem, nem okoskodom, csak ott avgyok és elfogadok, szeretek. Más vagyok, mint kint.. Ott vagyok önmagam… azt a Rékát szeretem, így az a Réka tud szeretni, nagyon…

Kislányom kétéves, amikor lehetőséget kapok trénernek tanulni. Óriási lehetőség… elbuktam… Az ösztöndíjat a keletieknek adják… Miután jól kisírtam magam és elengedtem, az élet adott egy másik lehetőséget. Közösségi gyűjtést rendzetek nekem, így többszáz ember támogatásával sikerült a tervem. Nagy lecke… ezek az emberek támogatnak, szeretnek, elfogadnak, látják bennem a tanítót… Lehetetlen.. erre nem vagyok méltó, hogyan is lehetnék méltó erre? Sosem tettem ezért semmit. Értük sem… Feltétel nélkül támogatnak? Így működne-e? Zavaros ez az egész…

Ülök Albuquerque-ben egy igazi kocsmában, reggelizem, egyedül.. Lányom kedvence, a Waka waka megy a rádióban. Könnyeim nyelem, a reggeli kávé zamatával kavarodik az íze… Itt állok egy álom kapujában, be kellene lépnem, el kellene fogadnom, örülnöm kéne neki. És egyik felem örül is. Csak az agyam folyton pofázik. A szocializáció, a nevelés, a kettős mérce, a hiedelmeim, a hitetlenség, a reményvesztettség, elvárásaim bilincse valahogy állandó társammá vált. De legalább jól álcázom… senki más nem látja, csak én, de az meg nem számít, vagy mégis? 

Itthon azonnal nekilátok a tréningemnek, 3 hónap alatt kész, mestermunka, legalábbis ez a visszajelzés az engedélyező bizottságtól. Lehet, hogy egy kicsikét mégis jó vagyok? Na, csak el ne bízzam magam, elkezdek tanítani nőket, nőkért, együtt, szövetségben. Akár egy politikai párt szlogenje is lehetne… Meg is fogan az ötlet, hogy hozzunk létre egy PINA pártot, hiszen alig van nő a parlamentben… De elvetem az ötletet…

A házasságom közben odalett… Kudarc? Lehet… én mégis azt hiszem, mindent megtettem érte. Három évig vártam a csodát, nem jött. Azt mondta, beültem a Porschéba és elhúztam mellette, aki a Trabantban ült… Az az ő döntése volt, hogy nem ült át hozzám.

Még  a közös házban lakunk, megtalálom egy társkereső oldalon… Akkor most dolgozzak érte? A házasságért? Mi is az? Küzdelem, megalkuvás, hazugság, takargatás, féligazságok vagy bizalom, tisztelet, szeretet, barátság, béke? Itt marad az első variáns. Az nem kell. Ennél többet érek. Dehát a gyerekek… most velük mi lesz?

Hogyan mutatok nekik példás családi mintát, ha elválunk? Sose gondoltam, hogy elválok, és most benne vagyok a slamasztikában… Ha igazán szeretem a gyerekeim, akkor maradok, legalábbis a társadalom, a környezet ezt várja tőlem. De hogyan szeressem a gyerekeim, ha magam annyira megalázom, hogy egy olyan kapcsolatban élek, ahol nem vagyok boldog? Boldogság 3o felett? Házasságban? Naivitás? Illúzió, nem hiszem… Ha az, akkor az élet sem kell…

De nem dobhatom el, felelősséget vállaltam. Két emberért, meg amúgy sem az enyém az életem, kaptam kölcsönbe a tálentumaimmal együtt, bár most egy lúzernek érzem magam… Amiről évek óta papolok, a csodálatos párkapcsolatom megbukott. Elvesztettem… Elvesztett… Sajnálom, annyira sajnálom, remélem, ő is… Elsiklottunk egymás mellett, az már igaz… És mi a megoldás? Menjek, maradjak vagy menjen?

Anyuék próbálnak rábeszélni a maradásra… nem tudnak… Ha maradok, 10 év múlva elvisz a méhrák, ahova begyűjtöm a haragom, mérgem, a keserűségem… Pedig milyen csodaszépen indult… 9 év, majdnem 10… Amiből majdnem 7 jó… Nem rossz arány…  Mindenünk megvolt, csak egy hiányzott, fogalmunk nem volt egymásról. A vágy, a függés, a dopamin elvette a látásunk, és mikor ez elmúlt, rájöttünk, hogy építettünk egy csodaszép házat alap nélkül… Rózsaszín ködre… Csoda, hogy amikor a köd felszívódott, a mélybe zuhant?

Ahhoz képest egész sokáig bírtuk… Hiszen nehezen adom fel, nehezen vajúdtam ki a szakítást is… Most akkor ez csak szünet vagy végleges? Nemtom, nem akarom tudni, most mennem kell, nem tudok most ránézni… haragszom rá…

Szétszabta a tökéletes világról, életről alkotott illúzióm… Felébresztett Csipkerózsika álmomból, és itt vagyok a semmi szélén… Se normális munka, se normális család, se normális pasi, a gyerekeim legalább azok… rájuk mégsem terhelhetek… ezt nekem kell megoldani… A francba, újra ez a szöveg… Elfogadás, elengedés, szeretet.. .ja és hit meg remény… És világbéke… Na ez tuti nem megy nekem… Én tökös csaj vagyok, a jég hátán is megélek, majd megmutatom…

Próbáltam maradni, de nem tudok, elengedtem. Menjen… Azaz én megyek… két gyerekkel, egyedül.  Két hónapig lakást keresek.. Van egy képem, azt vadászom. Valami érzésféle, olyan, amit a szerelemmel kapcsolatban is láttam… Az ingatlanügynökök réme vagyok. Minden szóbajöhető lakást ismerek, egyik sem jó. Egyik már majdnem, de mégsem, a megállapodás előtt visszalépek. Mert nem adják a függönyöket a lakással… röhejes. Mindkét fél részéről… Most már mulatok rajta, de akkor nagyon komolyan vettem. Ha olyan kicsinyes, hogy ezen fennakad, akkor nem kell a lakása. Keresek mást. Csakazértis…

Aztán lemondtam az új lakásról. Albérletre gondoltam… És megnéztem egy legeslegutolsó lehetőséget… Azt mondták, ez jó lesz nekem, mert ez a tulaj is olyan suis, mint én…. szerencse, hogy nem vettem zokon az általánosítást. Bizonyára a feng-shuira gondolt, és az meg a normális ember számára csak egy elvont kaszt… végülis igaza lett, nem mindennapi volt az adás-vétel… Beléptem, és Otthon voltam. Meg sem néztem jóformán, láttam, éreztem, hogy megérkeztem. Ezt kerestem két hónapja, lelkesen, lázasan, unottan, kétségbeesetten és elngedetten. Megvan. Létezik. Nem vagyok őrült, a kép az agyamban életre kelt, megvalósult… testet, azaz falat öltött és materializálódott… És az enyém és a gyerekeimé. Varázslat. Jól indul ez nekünk, ugye, hogy csak semmi pánik?

Azóta az a Réka átvette az irányítást… Isten hozta… Van élet a válás után, van szerelem a lelki halál után, van világbéke a harc után, csillogó szempár az álom után.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük