PATCHWORK CSALÁDOK, ÖSSZESODRÓDOTT ÉLETEK

Jót mosolyogtunk azon, hogy

„az én gyerekem meg a te gyereked veri a mi gyerekünket”,

pedig a mai társadalomban nagyon sok családban ez a felállás. Egyre ritkábbak azok a párok, akik egymás mellett öregszenek meg, ennek nyilvánvalóan rengeteg oka van – de most nem erre szeretnék fókuszálni. Mi történik azokban az esetekben, amikor válás után, egy új kapcsolat hajnalán ráeszmélünk arra, hogy

a kiválasztott nem egyedül érkezik a kapcsolatba,

és nem is csupán a szülei-nagyszülei családfájával és pereputtyával, hanem az előző kapcsolatban fogant és született gyermekekkel felpakolva?

A magam bőrén éreztem a rettegést, amikor megismerkedtem volt férjem gyerekeivel. Már az is kínos volt, amikor megpróbálta elmondani, hogy már vannak gyerekei… Pedig nem voltam naiv, a gyerekszoba létéből arra következtettem, hogy itt lakott is valaki a közelmúltban. Az, hogy kettő vagy több, első hallásra nem volt nagy különbség, csak akkor még halvány lila gőzöm sem volt egy együtt töltött hétvégék szervezési-logisztikai hátteréről… Emlékszem az első találkozónkra. Ott álltam némán és sután, azt sem tudtam, mit tegyek vagy mondjak 26 évesen, amikor megláttam a négy gyereket. A legfiatalabb 6, a legidősebb 11 éves volt akkor.

Az államvizsgán sem paráztam annyira, mint azon a délutánon, pedig nagyon helyesek és cukik voltak, és legalább annyira össze voltak zavarodva, mint jómagam – de ők

nem akarták leplezni és tökéletesen csinálni.

Érdeklődve fordultak felém, és nekem nem volt könnyű ezt (sem) a helyére tenni.

Nagyon furcsa érzés volt, amikor nyilvánvaló ténnyé csupaszodott bennem az, hogy soha nem jön el az a pillanat, amikor az ex véglegesen kilép az életéből. (Az élet úgy hozta, hogy már nem is akarom, hogy kilépjen). A múlt megléte és eredménye látható marad életünk minden hátralévő pillanatában (akkoriban még életfogytigra terveztem). Továbbá arról sem volt elképzelésem, hogy

mihez kezdjek négy gyerekkel, mi legyek én nekik?

Az anyjuk nem lehettem, hiszen az édesanyjuk velük volt – legyek a mostohájuk? Ez annyira bizarrul hangzik, meg amúgy sem vagyok egy szipirtyó. Barátnőnek túl idős voltam, és egyébként is, fogalmam sem volt milyenek a gyerekek, hiszen azelőtt egyedül éltem. Nem akartam sem túl nyájas lenni, sem túl szigorú, és ötletem sem volt, hogyan kezeljem, amikor például a legkisebb megfogta a kezem az utcán, vagy amikor megkértek, hogy este mesét olvassak. Volt egy elképzelésem arról, hogy az apjuk mit várna el tőlem, hogyan szeressem őket (természetesen, mintha saját gyerekeim lennének), de akkor ez elképzelhetetlenül messzinek tűnt. Csupán befeszültem tőle és minden egyes „gyerekes” hétvége előtt görcsbe rándult a gyomrom, annyira aggódtam attól, hogy elszúrok valamit, hogy nem csinálom elég jól és

a szerelmünk, a kapcsolatunk fog csorbulni ettől.

Aztán megszülettek a saját gyerekeink, akiknek az érkezése felborította az addig kialakult rendet – de nem lett tőle könnyebb. Jöttek a játszmák, a feszültségek, a te gyereked, meg a miénk,  a mikor ki jön, a látogatások időpontjai, a ki fog főzni és hagyjatok békéntől minden rendben lesz-ig, hiszen négy gyerek meg a miénk kettő, akárhogy is számolom, az hat. Annyira tele volt a ház minden látogatásnál, hogy még a fördőkádban sem tudtam egyedül lenni – pedig időnként kifejezetten jó lett volna kicsit visszavonulni, egy gyorstöltésre.

Aztán elváltunk.

A válás után talán két év is eltelt, minimális kapcsolattartással. Büszkeségből nem kerestem őket, és ők sem engem, de hiányoztak. A gyerekeimtől ugyan hallottam felőlük ezt-azt, időközben rájöttem, ahogy a kapcsolat kezdetekor egy csomaggal léptem frigyre, a válással ez a csomag nem feltétlenül kell a feladóhoz visszakerüljön.

Aztán egyszer csak megjelent nálunk valamelyik tesó. Aztán a másik is, majd az összes. Lépésről-lépésre. Legnagyobb ámulatomra már nem volt a kapcsolatunkban görcs, már nem volt benne feszültség és megfelelési kényszer.

Csak ők voltak, meg én, meg a kistesók, és úgy szerethettem őket, ahogy nekünk működött. Kapcsolatunkból kitisztultak a félelmek, az aggodalmak, a nem vagyok elég jó, és nem volt már többé kérdés, hogy

jelenlétükkel örömtelibbé teszik az én és gyermekeim életét.

Aztán annyira „elfajultunk”, hogy Budapestre költözésünk óta rendszeresen tartunk családi napokat: a hat gyerek, az ő édesanyjuk (meg a szülei és a testvére a családjával) – meg én. Legnagyobb áldásnak élik meg azt, hogy két anyjuk van, hiszen két oldalról kapnak támogatást. És az a szeretet, aminek a létezéséről 17 évvel ezelőtt elképzelésem sem volt, egyszer csak ott lett a lelkemben. Nem tudom, mikor és hogyan került oda, talán kitöltötte azt az űrt, amit az elvárások távozása okozott benne. Ma már nem kérdés: van hat gyerekem, amiből kettőt én szültem, a többi pedig ajándék, extra, amivel

az Élet meglepett.

Ez az írás a www.ujegyensuly.hu oldalra készült.