PÁRATLANUL SZÜLŐKÉNT

Már a cikk, a későbbi előadás címe is fejtörést okozott. Hiszen ambivalens a kép, a cím, az alcím, a helyzet. Kettős, fura, a neveltetéssel, a társadalmi sztereotípiákkal és a betanult mintáinkkal teljesen ellentétes. A család fogalma olyannyira kötődik a papa-mama-gyerekek elvéhez,

hogy minden mást nagyon sokan zsigerből elutasítanak. Nem egyszer volt verbálisan vérre menő vitám felelősen gondolkodó, tudatos ismerősökkel, akik meg akartak arról győzni, hogy amennyiben a gyerek nem családban nő fel, traumatizálódik. És, ha az adott embercsoportosulásból hiányzik egyik vagy másik szülő, akkor az már nem család. Mert akkor sérül az energetika, meg sok minden egyéb is… Én legtöbbször majdnem belehaltam ezekbe a beszélgetésekbe… A gyermekeim tanították meg nekem azt, hogy

a család olyan, amilyen.

Van olyan, ahol 2 gyerek van, és van, ahol 14. Van olyan, ahol az édesapa és édesanya együtt neveli a gyerekeket, van, ahol egyik vagy másik szülő egyedül, de attól az még család. És nem csonka, nem különleges, nem más… Olyan, amilyen.

Lassan 8 éve nevelem egyedül a mára már kiskamasz gyermekeim. Nem volt könnyű a szakítás gyászát két apróság mellett megélni. Ugyanakkor ők adták nekem az erőt ahhoz, hogy a magam által oly mélyre ásott gödörből valahogyan kikecmeregjek. Tartogatom a legnehezebb pillanataim történetét az élő szó által átadni, mert számomra ennek az időszaknak a legnagyobb része

leírhatatlanul gyötrelmes volt.

Aki ismer, tudja, hogy min mentem keresztül. Elfogadó támogatóim és gyermekeim, családom nélkül ez nem ment volna. Nagyjából három évre volt szükségem arra, hogy a magam által lelkembe égetett skarlát-betű okozta szégyen-érzetet lemossam. Aztán további 3-4-re, amíg kidolgoztuk az új mintát, amiben tudunk élni, létezni, örülni, szeretni, dalolni és boldog lenni. Tulajdonképpen 7-8 évig tartott a válásom utáni gyászfeldolgozás, ami az elején elképzelhetetlenül hosszúnak tűnt.

Mi volt a módszerem?

Az előadásból megtudjátok majd. Előljáróban annyit, hogy  rétegenként haladtam, megkerestem a születésem óta követett mintákat, családi szokásokat, megfeleléseket, amiket akarva-akaratlanul magamra húztam. Aztán rájöttem a legelementárisabb igazságra: mindenem megvan, amire szükségem van, még, ha az nem is az, amit akartam… Hát, nem mondom, hogy könnyű volt ezt a felismerést magamba integrálni…

Szépen lassan, tyúklépésekkel haladva dolgoztam ki a magam életmentő technikáit. Vigyáztam arra, hogy megtartsam az egyensúlyom. Ha valami már nem szolgálta a fejlődésem, akkor igyekeztem elengedni. Volt, ami könnyen ment, és volt, amikor bejött a görcs. Megtanultam tervezni. Az elején csupán egy-egy napot előre, aztán már egy hetet, és mára már az éves, 3 éves és 5 éves céljaimat is látom.

Az elején nagy akaraterővel, később élvezetből tereltem át a fókuszom a fájdalomról a lehetőségre, a traumáról a gyözelemre. Ez erőt adott, visszaadta a hitem és a lekesedésem az élet csodája iránt.

És megtanultam újra érezni…

A testem, a lelkem, a kapcsolatot önmagammal. Az anyaságom végig flottul ment, fantasztikus gyerekeim vannak, ketten sem nevelhettük volna őket szuperebbül, ebben biztos vagyok. Olyan lett a mi hármasunk, mint  a legstabilabb szék, amire bármikor le lehet huppanni. Őszinték vagyunk egymáshoz, megvannak a magunk szabályai, maximálisan figyelünk egymásra és óvatosak vagyunk a megjegyzésekkel. Figyeljük egymás szükségleteit és ismerjük egymás szeretetnyelvét, így tiszteljük a másik intim szféráját.

Hogyan vittem mindezt véghez? Az előadásom választ ad majd a kérdéseidre. Szeretettel várlak, őszintén válaszolok a magam – és a rengeteg szakirodalom ismeretének – tükrében, hogy megtalálhasd a magad megoldásait, ami számodra lesz tökéletes.

Ez az írás a www.ujegyensuly.hu oldalra készült.